Jégmadár 2

5.fejezet

Ahogy a félhomályban felállok, egyből Tonyt kezdem el keresni. Ahogy megvan mellé sietek, figyelmen kívül hagyva a drága királyt, akit eddig... -nos talán erre a faggatás a legjobb szó- faggattam. 

–Mond, hogy nem vették el a madarat – pillant rám, Stark kis aggodalommal. 

–Itt van, és a te ruhád? – pillantok fel rá menet közben, mire végig simít öltönyén. 

–Igen, rajtam van ez a csodás két gombos öltöny, épp repülő pályán vagyok – mondja, mire Sharon rohan el mellettünk.

–Jöjjenek – mondja, mire mi utána iramodunk. Egy folyosón lassítunk le, ahol Tony a falnak lapul, én tovább sietek, hogy körbe tudjuk keríteni a férfit, aki éppen minden őrt agyonver. Egy másik ajtón osonok be, amíg Tony próbálja földre vinni a Tél katonáját. A földről felkapok egy kést, és az egyik oszlop mögé állok. A szívem gyorsan ver, így a Madár elkezdi elfedni testemet, kivéve a maszk, mivel az adóvevőmet elvették. Kipillantva látom meg, hogy Tony is, és Sharon is a földön fekszenek. Veszek egy mély levegőt, és neki iramodok. Egy lövedéket lövök Buckra, aki ezt könnyeden kivédi vas karjával. Ez igazából, csak elterelés volt, hogy közelebb juthassak hozzá. Amint elé közel vagyok, mellkason rúgom, és késem megrendítve próbálom mellkasát  megvágni, de ő elhajol, így másik kezemmel behúzok neki. Elkapja a kezemet, és kicsavarja azt, a földre térdelek, ahogy lenyom. Elengedi a kezemet, a hajamba markol, annál fogva emel egy  kicsit meg. Gondolkodás nélkül vágom le barna üstökömet, így újra a földre esem. Lendületesen állók, fel, közben beledöfőm a késemet hasába. Lihegve nézek szemeibe, keresve benne őt. De  semmi, mintha egy teljesen üres... nem is inkább halott ember nézne vissza rám. Elkapja  torkomat, annál fogva emelve fel. Azonnal oda kapom a kezemet, megszorítva a hideg fémet.  Kapkodom a levegőt, de nem jut el az oxigén a tüdőmig. Ekkor azonban megszűnik a szorítás. Az oldalamra esem, kissé megütve magamat. Feltámaszkodva simogatom meg nyakamat. Körbe pillantva veszem észre, ahogy a párduc küzd Buckyval. Felállva sietek oda Tony mellé. 

–Hé, Vasaló... – ülök le hozzá, finoman megrázva a vállát. Riadtan ül fel, és néz rám. 

–Új stílus? Tetszik... – érinti meg az egyik tincsemet. Mosolyogva túrom hátra a már épp, hogy csak az államig érő hajamat. 

–Gondoltam, hogy tetszeni fog – mondom mosolyogva, végig simítva a már liluló foltot arcán. 

–Bucky? – fogja meg a kezemet, mire körbe nézek. 

–Az előbb a kis király harcolt vele – mintha csak erre várt volna, T'challa ugrik le az egyik emeletről. Körbe pillant, mintha keresne valamit. –Azt hiszem, valami baj van... – jegyzem meg inkább magamnak. 

***

–És feltételezem fogalmuk sincs hol lehetnek – vonja le a következtetést a Miniszter, fel alá sétálva a tárgyalóban, ahol nem is olyan rég, Tony tárgyalt Stevevel. Az asztalnál ülve forgatom jobbra-balra a székemet magam elé meredve. Már mindkettőnk sebeit ellátták, és bekötözték, és még arra is volt időm, hogy újdonsült rövid hajamat egy hajráffal kicsit megzabolázzam. 

–Ne féljen, a rendőrök figyelik a határokat, szemmel tartunk mindent éjjel nappal – magyarázkodik Stark, de olyan távolinak hallom. A gondolataim mindent elnyomnak körülöttem. Bucky egyik pillanatról a másikra megváltozott. Végig simítok a nyakamon. Nem, ez nem ő volt, ő nem tesz ilyet, valami történt vele, tudom, és azt is tudom, hogy már Steve és Sam tudják, mi történt. De nem léphetek velük kapcsolatba, most nem, amíg mindenki őket keresi. 

–Hetvenkét óra, és behozzuk – ocsúdom fel Tony kemény hangjára. 

–Harminchat óra, Barnes, Rogers, Wilson! – sétál ki a teremből a férfi komolyan. 

–Köszönöm uram – feleli Vasas erre, és rám pillant. 

–Van pár feltételem – szólalok meg, mire kíváncsian felvonja a szemöldökét. –Segítek elkapni őket, te meg segítesz elintézni az enyhítést, nem mennek börtönbe életük végéig és... – hajolok hozzá még közelebb. –Barnest segítesz elhelyezni a Xavier birtokon – suttogom, mire értetlenül néz rám.  

–Miért pont ott? 

–Bízom Kate tudásában, ha valaki, akkor ő tuti tud segíteni rendbe tenni a fejét 

–Rendben, megpróbálom, de elég foghéjas a csapatunk... 

–Van egy ötletem... 

–Nekem is, aktiváljuk a projekted

–Mi? De hát, az csak egy elmélet, a Mazsola program még csak gyerekcipőben jár! – mondom kicsit ijedten.

–Tessék, azt hittem ez az ötleted, hiszen ezen dolgozol egy ideje – mondja zavartan. 

–Nem, az én ötletem, a földszinten van... – sóhajtok fáradtan. 

–Akkor előbb az, majd a mazsola – mondja biccentve. 

***

A parkolóban megkerestem a Wakandai király kocsiát, és neki dőltem várva az én tervemet. Ahogy megérkezik, ellökőm magam, és összefont karokkal csípőm kicsit oldalra.

–Félre – szól rám a nő, mire inkább kihúzom magamat, úgy fúrva pillantásom övébe. –Félre, vagy én teszem arrébb – folytatja, és erre már el is mosolyodom. Jelen pillanatomban gond nélkül ereszteném rá az összes fájdalmat, amit eddig átélt és átéltem. 

–Az biztos érdekes lenne... de... – biccent a férfi, mire a nő elsétál. 

–Úgy gondolja megtalálhatja? – fordulok felé kérdőn. 

–Hallottam az erőjéről Miss. Emmett, így gondolom már tudja a választ – mondja, mire megeresztek egy vigyort. Nem ismeri pontosan az erőmet, ami jó dolog, ez azt jelenti, sehol sincsenek róla pontos adatok. Habár még én sem ismerem teljesen, az tény és való. Egy érintés után az emberek egész múltját láthatom, átélhetem az összes valaha átélt érzelmüket, és ezt mind akár rájuk is zúdíthatom. 

–Nem fog sikerülni – rázom meg a fejemet, mire kérdőn felvonja szemöldökét. –Vagy ha igen, olyan hetven, na jó, mivel Wakandáról van szó, talán olyan harminc, harmincöt év múlva, plusz mínusz egy kettő – mondom komolyan nézve rá. 

–Tudja hol van, igaz? – támaszkodik a kocsi ajtajának. 

–Talán, az attól függ, képes-e együtt dolgozni velem– erre mosolyogva rázza meg a fejét kicsit lehajtva azt. 

–Kivételesen, Wakanda elfogadja a segítségét, Miss. Emmett – mondja végül felnézve rám. 

***

A repülőn ülve újra és újra végigpörgetem magam előtt a hologramot, melyet régen én csináltam. Ez tartalmazza az összes lehetséges Bosszúállók nevét. Ez a mazsola program. Igazából csak két ígéretes név szerepel a listán. Peter Parker, és Caleb Noors... a sors fintorra, hogy egy iskolába járnak. 

–Ne aggódj, nagyon jó munkát végeztél ezzel – hallom meg Tony hangját, ahogy leül velem szembe. Egy csettintéssel, eltüntetem a hologramot, zsebre vágom a pici négyzetet, ami az egész több éves munkámat. 

–Tényleg? Vagyis, be akarok vonni egy tizenöt évest ebbe az egészbe – mutatok körbe. 

–És miért pont Parkerre esett a választásod? – dől hátra kényelmesen.

–Az iskolai aktáik alapján, ő megbízhatóbb, mint Noors, hisz ő folyton kimarad az iskolából, felesel a tanárokkal – fejtem ki kissé előre dőlve. –Tudod, gondolkodtam – mondom hirtelen, mire felkapja a fejét. 

–Min?

–Rajtunk... 

–És? – vesz egy mély levegőt. Felállva kerülöm meg az asztalt, ölébe csusszanva lassan. 

–És... – simítom kezeim az arcára. –... szeretlek –mondom a szemeibe nézve. –A telefonba véletlenül mondtam ki, de tényleg így érzem – fejtem ki jobban értetlen szemeit látva. 

–Én is szeretlek Abigél Rose Emmett – fogja meg egyik kezemet, és azt szájához emelve csókol csuklómra.