Jégmadár 2

8. fejezet

Ahogy A két csapat találkozott, elszabadult a káosz. Felrepültem, hogy kövessem Samet, aki az égen cikázott. Egy Jól irányzott mozdulattal repülök neki, így mindketten a földre zuhanunk. Ott Sam úgy fordul, hogy felém kerekedjen. 

–Kicsinek könnyebb voltál – jegyzi meg, mire elnevetem magam. 

–Túl sokat reggeliztem – mondom, egyik kezemet kiszabadítva, és behúzok neki egyet. –Ettől függetlenül még szeretsz? – kérdezem meg, ahogy felülök. Ő mellettem térdelve törli le a vért az álláról. 

–Igen, és büszke vagyok, jól megtanítottalak – mondja vigyorogva. Felállok, de ő egy egyszerű mozdulattal rúgja ki a lábamat, így újra a földön kötöm ki. Morogva pattanok fel farkasszemet nézve vele egy ideig. Végül támadok. Könnyedén tér ki minden ütésem elől, hát persze, hiszen szinte ő nevelt fel. Elkapja a kezemet, annál fogva ránt magához, hogy a hátam neki nyomódjon. Hátra vetem a fejemet, eltalálva ezzel állát. Elenged, de gyorsan kirúgja az egyik lábamat, így megint a földre esem. 

Egy láthatatlan erő hátra ránt, egészen az egyik autónak. Kiáltva esek a földre. Négykézlábra emelkedve nézek Vandára idegesen. 

–Komolyan? – állok fel, és tolom ki mellkasomat, hogy aminek kell, az kiroppanjon.  

–Sajnálom– mondja, kezembe veszem az egyik hengeremet, amit hozzá vágok. Persze könnyen kivédi erejével, de amíg azzal foglalkozik, könnyedén lelövöm a kesztyűmmel. 

–Én nem annyira – jegyzem meg. A számban összegyűlt vért, a földre köpőm. Elindulok a hangár felé, hiszen minden bizonnyal oda akarnak eljutni a Kapitányék. Amint berohantam oda, vettem egy mély levegőt. Hátra túrom a hajamat, kicsit elgondolkodva. Tényleg ez a helyes? Vagyis, ha ez most beválik, és Tony el tudja intézni, már csak a felét annak, amit megbeszéltünk, akkor talán egy idő után minden helyre áll, és ez a vihar nem tesz minket teljesen tönkre. Döbbentem kapom tekintetemet a bejáratra, ami elé egy csomó törmelék esik. 

–Steve, kérlek – nézek a férfire, aki zavartan néz vissza rám.

–Sajnálom Kiskacsa... – mondja, mire tekintetem a mögöttük lévő lopakodó királyra siklik.

–Ez tényleg olyan fontos? – kérdezem, mire a barna hajú férfi néz rám.

–Mindennél fontosabb, hogy ne szabaduljanak ki – mondja, mire bólintok egyet.

–Rendben – emelem fel a kezemet, és lövök egyet a Párducra, aki így a földön köt ki. –Menjetek – mondom. Amint elrohannak mellettem, én a cica felé indulok.

–Félre, nem mondom még egyszer! – jelenti ki, mire megforgatom a szemeimet. 

–Ti Wakandaiak olyan modortalanok vagytok– jegyzem meg. Ahogy megpróbál megütni, elkapom a kezét. Remélve, hogy a ruháján keresztül is hat az erőm, megpróbálom előhozni a legrosszabb emlékeit, és a fájdalmait, de nem sikerül. Másik kezével megkarmolja az arcomat, de mivel kitérek előle, így épp csak simítja az arcomat. Megragadom az egyik baltámat, azonnal meglengetem, kicsit súrolva mellkasát. Ellök magától, kicsit hátra tántorodom. 

Mivel a repülő már felszállt, nem próbálom feltartani. Elfut mellettem, és a gépre ugrik. De semmi haszna. Felé fordulok kíváncsian. Feláll a földről, a repülőt nézi egy picit, majd elindul felém. Nem védekezem, nem hátrálok, jogosnak érzem a dühét, még ha nem is az. Út közben leveszi a sisakot, és eldobja azt. Ahogy elém ér, szemrebbenés nélkül nézek fel rá. 

–Nem ő tette– ismétlem meg magamat. Szája megrándul, de nem tesz semmit. Pedig azt vártam, hogy nekem esik, hogy megtámad, vagy kiabál velem, de semmi... Lehunyom a szemeimet egy pillanatra. –Sajnálom, ami az apjával történt, őszintén – mondom komolyan. Erre csak elfordul, és elsétál.