Why me? But why not ... (H.S)

°2/1°

Harry szemszöge

-Halló? - vettem fel a telefont, ismeretlen szám.
-Jó estét, Mr.Styles?-hallottam egy rekedtes férfi hangot.
-Igen én vagyok az, ki keres? - gyanakvóan bámultam magam elé, miközben a konyhába mentem.
-Dr. Paul vagyok, maga Sofie Woots édes apja?-most mégis mit mondjak??
-Igen, miért? Mi van Sofie-val? - aggódva vágtam a paradicsomot.
-Behoztuk a kórházba.... - úgy megijedtem hogy a késsel meg vágtam magam.
-Mi történt vele?? - aggódva kérdeztem miközben fel siettem a szobába és a mély vágást be kötöttem egy rossz pulcsival.
-Autó baleset érte, be tudna jönni kérem?? - meg adta hogy melyik kórházba menjek és már öltöztem is fel.
-Már indulok is. - két ok miatt is mehetek a kórházba, de Sofie a fontosabbik ok.

Bontottuk a vonalat majd lesiettem, a véres kés a konyha pulton, de nem érdekel,most csak is a babám érdekel, be zártam az ajtót, ki nyitottam a másik kocsit és indultam is.

                       ~A kórházban ~

-Jó estét Mr.Styles?-jött oda hozzám egy ősz hajú, 50-es évei körül járó "bácsi".
-Jó estét kívánok, igen, magával beszéltem telefonon?? Hol van a ba....Sofie? - javitottam ki magam miközben remegett a hangom.
-Igen velem beszélt, kérem erre jöjjön. - majd el kezdett az ellenkező irányba sétálni. Én meg követtem. Egy kórterembe vezetett, aztán kinyitotta a száját de én be mentem, nem érdekelt, meg fogtam a babám kezét, pontosabban fogtam volna ha Dr. Paul el nem kezdi mondani a beszédét. (👌)
-Emlékezet kiesése volt..... - hogy mivan?lassan Dr. Paul felé fordultam.
-T.......tessék?? - könnybe lábadt a szemem. - mennyi időt felejtett el?
-Fél év ki esett az emlékezetéből. -mondta kissé lehangoltan. Hangjában ott volt az együtt érzés.
-Akkor ......n....nem is.....em......emlékszik rám?? - pityeregni kezdtem! , mi történik velem?
-Hát ha nincs fél éve hogy belépett az életébe akkor valószínű. - ezt nem hiszem el, de ez végülis a hasznomra válhat, hisz ha nem emlékszik rám akkor azt mondhatom neki hogy az apja vagyok.
Mert hát....
-Mr. Styles?! - figyeltem fel a doktor úr hangjára.
-Igen értem, és mikor fog vissza térni az emlékezete? - kérdeztem még mindig könnyező szemmel.
-Az attól függ, hogy milyen emlékei voltak egy éve. Ha jók akkor valószínű egy-két hét, ha rosszak akkor kb egy-két hónap. - csak némán figyeltem az orvos szavait. Ez akkor is a hasznomra válhat.
-Köszönöm. - mondtam szomorú hangon majd a babám felé fordultam, az orvos kiment, én pedig leültem Sofie ágya melletti székre, és gondolkozni kezdtem.

Nem sokára fel ébred. Akkor azt fogom mondani hogy az apja vagyok, így mind kettőnknek jobb lesz, neki is, nekem is.
Neki azért mert elég rendesen utál, ha el mondanám neki az igazat akkor csak még jobban utálna.
Nekem meg azért lenne jó mert sikerülne elfelejtem, és kezdhetnénk egy új életet, mint apa és lánya.
Minimum 1 hetem van, max 2 hónap, használjam ki. Jobb lesz a szép hazugságban élnie mint a fájdalmas igazságban.

Arra ébredtem hogy pittyeg valami.
A telefonom.
Louis hív.

-Igen, mond! - álmosan szóltam bele a telefonba.
-Harry, hála istennek hogy fel vetted, melyik szobábaban van Sofie? -kérdésére rögtön ki kerekedtek a szemeim.
-Hogy mi van?? - honnan tudja??
-Jól hallottad, ha ma még meg adnád a szoba számát akkor el mesélem.-na kíváncsi vagyok.
-18-as szoba. - mondtam fáradtan, majd le tettem a telefont.

Öt perc se telt el, sőt még sokat is mondtam, kopogtattak az ajtón majd egyszerre lép be a 3 fiú.
-Harry annyira sajnálom, egyszer csak ki hajtott elém, és.......már nem tudtam fékezni. Túl gyorsan történt. - hallottam Zayn szavait.
-Cshhh, ezt senkinek sem kell megtudnia-csititottam el, nem kell hogy fel keljen a babám, meg amúgy sem akarok veszekedést.
-Jólvan. - egyeztek bele a fiúk egyszerre.
-Louis tőled tudta meg? - kérdeztem Zayn-től aki csak bólintott.

KB egy óra múlva mocorgásra lettünk figyelmesek. Fel kelt Sofie.

-Szia kicsim, jobban vagy? - kérdeztem tőle, ő pedig csak megszeppenve nézett először rám majd a fiúkra, és megint rám.
-Apa? - hangja megnyugtatóan csilingelő volt, mint egy angyalnak, de nem tapadhatok az ajkaira, meg kell játszanom magam.
-Sofie szivecském!-érezni akarom a testét, ígyhát megöleltem.
-Mi történt? - még mindig öleltem és úgy válaszoltam neki.
-Emlékezet kiesésed volt. - olyan szomorú a hangom, hogy miért? Mert egyáltalán nem emlékszik rám.
-És te az apám vagy? - kérdezte megszeppenve mikoris el váltunk egymástól.
-Igen Harry vagyok. Harry Styles. Az apád. - fáj kimondani, szinte éget.
Aztán elkezdett sírni, miért?? Talán meghatódott.?
-Miért sírsz kicsim? - mostmár én is el kezdtem könnyezni, amit a fiúk is láttak, sosem sírtam előttük, de per pillanat le se szarom mit gondolnak.
-Csak......mert.......megi.......mert nem emlékszem. - válaszolta tagoltan. Várj azt akarta mondani hogy megint?? Csak nyelv botlás volt nyugi.

Ezek után mindent el meséltem neki, pontosabban ki találtam egy szorít hogy került hozzám. El hitte, bár mindig a szemembe nézett, ami annyira zavarba ejtő volt, nem tudtam a szemébe hazudni így én sokszor el fordultam. Fura volt, mintha a lelkembe látott volna.
Mindenesetre én nem haragszom Zaynre mert ez az én hibám.
Ha nem ölöm meg Patrishat akkor nem megy el.

Nem szenved balesetet.

Nem veszti el az emlékezetét.

Az én hibám, csakis az enyém.

A fiúktól már a kórházban el köszöntünk. Majd haza mentünk Sofie-val.
Majd mikor be értünk a házba, rögtön meg éreztem a vér szagot.
Nam akartam ott hagyni Sofie-t. De muszáj fel takarítanom a vért.
Ám mikor el indultam a konyha irányába, Sofie össze esett gyorsan oda futottam hozzá majd fel locsoltam egy pohár vízzel.
Megkönnyebbültem mikor fel kelt.
-Mi a baj szer.....szivecském? - javítottam ki magam hirtelen, meg kell hogy játszam magam.
-Bocs csak nem ettem eleget, de mi az a véres kés a pulton?? - kérdezte a pult felé nézve.
-Véletlenül megvágtam magam míg érted igyekeztem a kórházba.-ma ez az első őszinte mondatom hozzá.
-Értem. - mondta kis mosollyal a száján. Imádom mikor ilyen.
Adtam neki enni, és a kést el takarítottam.

7:30, Sofie felsétált a lépcsőn de a harmadik fokon vissza fordul.
-Amúgy hogy hívjalak?? - nem értettem mit akar majd le esett, de mi előtt mondani tudtam volna valamit, közbe szólt. - Apa, apuka, papa?? - hirtelen nem tudtam mit mondani.
-Nekem....mindegy.-kedvesen rá mosolyogtam.
-Meg van! - jött közelebb - Apuci! - adott egy puszit majd fel sétált - fürdök!-kiáltott le hozzám.
Na ezt nem hiszem el, imádom mikor így hív!
Szólt egy jó bő fél óra után hogy kész van aztán el ment "aludni" hogy miért így írom?? Mert amikoris én végeztem a fürdéssel szépen be jött a szobámba egy szál bugyiban meg, az én pólómba??

-Nem tudok el aludni-mondta álmosan.
-Meg nézzem mi van az ágyad alatt? - kérdeztem kuncogva.
-Ha ha, nagyon vicces. -mondta keresztbe tett kézzel és durcás arccal, de látszott hogy csak tetteti.
-Jó na, akkor mit szeretnél, mit csináljak? - kérdeztem olyan kissé perverz fejjel, de annyira szerintem nem látszott meg.
-Aludj velem apuci, kérlek. - kérlelt engem aztán a nyakamba ugrott. Úgy imádom mikor ezt csinálja.
Imádom minden porcikáját.
-Gyere. - húztam magammal az ágyra majd oldalra fordult és nekem nyomta a fenekét. Annyira szeretem, nem tudom meddig fogom bírni még.
-Jó éjt kicsim. - mondtam bele puszilva hajába. Mire csak egy kisebb nyögést adott válaszul, meg öleltem majd meg fogta a kezem amire el mosolyodtam.
És így aludtunk el.