Titkok a szerelemben(+18)

19.

El sem hittem.
Áron intézte volna el, hogy itt legyen? De hát miért? Hirtelen annyi kérdés kavargott a fejembe, ám a felét fel se fogtam, mert ahogy megláttam őket Elzával elkezdtünk egymás felé futni. Ő a szó szoros értelmében rámugrott, én meg próbáltam megkeresni az egyensúlyomat, hogy nehogy elessünk. Percekig csak öleltük egymást szorosan behunyt szemmel, amit annyira összeszorítottam, hogy icipici csillagokat láttam már. Aztán kis idő elteltével kinyitottam a szememet, és ránéztem Áronra, aki kezeit lazán zsebrevágva állt és mosolyogva figyelt minket. A szemébe nézve eltátogtam neki egy köszönömöt, hisz bárhogyan és bármennyire is hanyagoltam el Elz-t, akkor is nagyon fontos számomra.
Lassacskán meguntuk az ölelkezést, mivel egyikünk se szereti annyira de ez a helyzet mégis kihozta belőlünk.
Odaszaladtam Áronhoz és megcsókoltam. Ez volt a második csókunk. Az első és a mostani között hatalmas volt a különbség.
Az mohó volt és vágyakozó. Ez pedig a szöges ellentéte. Minden köszönetemet megpróbáltam belesüríteni. Mikor elváltak ajkaink a nyakába borultam és őt is megölelgettem.
Pár pillanat múlva elengedtem, és a szemeibe néztem.
-Ezt te rendezted?
-Hát ki más? Beszéltem anyukáddal, hogy ha elhozom Elzát, akkor pár napot veletek tölthet e, és természetesen azonnal beleegyezett.-mosolygott rám szelíden felvázolva a tényeket.
Odafordultam Elzához.
-Mit is mondhatnék? Úúúúgy hiányoztál...azért a telefon mégse ugyanaz-mondtam neki elkuncogva magam-örülök hogy itt vagy.
-Én is. Jó gyerek ez az Áron-sandított a fiúra, majd suttogóra vette a hangot-megtarthatod.-kacsintott rám, mi pedig Áronnal együtt elnevettük magunkat.
A boldog pillanatot megzavarták. Miért kell mindennek hirtelen elromlania?