Azt mondtad soha nem fogsz elhagyni. Soha nem fogsz megbántani.
Hogy tudtál ekkorát hazudni?
Tudod mi az igazságtalan?
Az,hogy ezek a sorok mind üresek számodra. Olyan mondatok,amiket soha sem fogsz elolvasni.
Soha sem fogod megtudni mit éreztem miközben ültem az ablakban,könnyes szemekkel,mit sem érdekelve a világról. Ha tudnád,hogy egész nap csak rád gondolok. Valamikor el tudlak majd felejteni? Valószínűleg ilyenről soha sem lesz szó. De egyszer mindennek vége van. Egyszer elhagysz,én pedig elfelejtelek. Majd összenézünk az utcán azt mondva 'Igen,ismerem őt. Életem egyik legnagyobb hibája.' Nincs igazam?
Én mélyen még is tudnám,hogy hazugság. Nem vagy hiba,te vagy a ragyogás az életemben. De számodra már senki sem vagyok. Sajnálom,hogy találtál jobb barátokat nálam. Talán megérdemlem. Nem bántam veled úgy,mint ahogy kellett volna. Hisz te egy kincs vagy,aki törődésre vágyik,ehelyett azt vártam,hogy te törődj velem. De ne aggódj,betömted a szívem üres rublikáit. Most még is hasztalannak érzem magam. Miért?
Ennyire vágyom rád? A közelségedre...a létedre.
Bárcsak egyszer,de tényleg csak egy szent pillanatra is visszamehetnék arra az időpontra,mikor mindketten féltünk egymástól. Tudatlanul öleltük egymást szótlanul.
Most tudom igazán mennyire fáj a tudás.
