Hawkeye - Early Ages [OTLB]

Beginning.

2010. november

Brock

- Ne már, hogy egy kihallgatóba vitték! És még csodálkoznak rajta, hogy nem beszél - morogtam, majd sietős léptekkel a fiatal srác után eredtem. Átvágtunk az előcsarnokon, lementünk az edzőtermekhez, majd még egy emelettel lejjebb megálltunk egy ajtónál.

- Sok sikert - mondta a fiatal ügynök, mire biccentettem, ő meg már ott sem volt.

Lassan belöktem az ajtót, de mielőtt beléptem volna, egy másik ügynök lépett ki elém a folyosóra.

- Jöttem beszélni vele - mondtam megelőzve a mondandóját.

- Nem beszél senkivel. Húsz perce törölték az emlékeit, de nem teljesen. Van öntudata, teljesen magánál van. Ám bármivel próbálkoztunk, elég harciasan reagált, és egyetlen szó sem hagyta el a száját. Üt, karmol, harap. Kis fúria.

- Értem. Bemehetnék, hogy tegyek én is egy próbát? - kérdeztem türelmetlenül.

- Tessék - állt arrébb, én pedig majdnem feldöntöttem a lendülettel, ahogy beviharzottam a kis helyiségbe.

Az egyik sarokban egy kisebb csoportnyi ember tolongott. Keresztülverekedtem magam közöttük, és éppen szemtanúja voltam annak, hogy egy nagydarab ügynök előkapja a fegyverét, és erőszakkal próbálkozik a kislánynál.

- Héé - léptem elé. - Mit képzelsz te magadról?! Mi a fenét csinálsz?! Ő nem egy állat, amit be kell törni! - kiáltottam rá, és kivettem a kezéből a pisztolyt. - Menjenek hátrébb - fordultam a többi ügynökhöz. Teljesen sarokba szorították a lányt. - Még, még - hadonásztam előttük, majd a gyerekhez fordultam.

Tizennégy éves-forma lehetett, egy kicsit elszörnyedtem rajta, hogy egy ilyen kisgyereket már alávetettek a törlésnek. A sarokban kuporgott, egy szakadt farmernadrág és valami fekete pulóver volt rajta. A haja sötétbarna és nagyon kócos volt, az arca vörös. Kisírt, élénkkék szemében olyan félelem csillogott, amilyet még sosem láttam egyetlen egyszer sem (pedig én már nagyon sokmindent láttam). Rémülten ugrált a tekintete köztem, az ügynökök, és a kezemben tartott fegyver között. Mélyet sóhajtottam, majd hirtelen világmegváltó ötletem támadt.

Az asztalhoz léptem, letettem a pisztolyt, majd lecsatoltam az övemet, és letettem minden kést, fegyvert meg mindent, amivel megvédhettem magam. Lassan odamentem a lányhoz, és leguggoltam mellé.

- Szia. Brock vagyok - mondtam.

- Cynthia - felelte remegő, rekedt hangon, mire széles mosoly terült szét az arcomon.

- Jól van, Cynthi. Tudom, hogy nagyon furcsán érzed magad, hogy fáj még a fejed, és hogy félsz azoktól az alakoktól. Így van? - megvártam, amíg bólint, majd folytattam. - Tőlem nem kell félned, rendben? Bízhatsz bennem.

Lehajtotta a fejét felhúzott térdeire, és rázkódni kezdett a válla. Óvatosan megsímogattam a hátát, azt hiszem, elég szerencsés voltam, hogy nem harapott meg.

- Rendben? - kérdeztem megint, mire felemelte a fejét, megtörölte az arcát, és bólintott. - Jól van. Jössz velem?

- Hova?

Tudtam, hogy el kell térnem a tervtől, ahogy azt is, hogy ennek nem igazán fognak örülni odafent, de azonnal a szívembe zártam ezt a kiscsajt. Képtelen lettem volna otthagyni.

- Egy biztonságos helyre - feleltem rövid gondolkodás után, és felálltam.

- Megyek - állt föl ő is remegve, majd leporolta a nadrágját. Körülbelül a mellkasomig ért így, de amikor felnézett rám, láttam, mennyire megváltozott a tekintete. Félt még, de bennem, és egyedül bennem bízott.

Mintha csak mi ketten lettünk volna a szobában, visszatettem a derekamra a fegyvertartó övet, de néhány pisztolyt direkt nem raktam el.

- Segítesz hozni ezeket? - nyújtottam őket a lány felé, aki átvette mindkettőt. Azt akartam, hogy érezze, nincs teljesen kiszolgáltatva, bár sejtettem, hogy azt sem tudja, melyik felét kell fogni.

Mielőtt kisétáltunk volna az ügynökök döbbent pillantásainak kereszttüzében, odaléptem ahhoz, amelyik bántani próbálta Cynthiát. Volt már dolgom vele, Rollinsnak hívták.

- Egyetlen ujjaddal kell csak hozzáérned a kiscsajhoz, és esküszöm, kibelezlek. Erre meg úgy vigyázz - nyújtottam vissza neki a pisztolyát -, hogy ha meglátom a közelében, akkor kénytelen leszel új állás után nézni. Jó? Azt hiszem, ebben megállapodhatunk - mosolyodtam el barátságosan, és megveregettem a vállát. - Gyere Cynthi, menjünk!

...

- ...és akkor odafordultál hozzá, ő meg mint valami tehén, csak nézett, és azt mondtad, hogy ,,egyetlen ujjal kell hozzáérned a lányhoz, és kibelezlek", aztán elkezdett morogni, és elrakta a fegyvert, és...

A lány mezítláb, farmerban és az én egyik pólómban, vizes hajjal ugrált az ágyamon, és hevesen gesztikulálva előadta a ,,megmentésének történetét". Már nem fájt annyira a feje, és valamilyen oknál fogva teljesen megbízott bennem. Persze, ez volt a célom, de nem hittem volna, hogy amíg másokat harapdál, velem nevetgélve dumcsizgat. Az ágy másik végében ülve figyeltem a jelenetet, kezemben a kártyapaklival, szélesen mosolyogva.

- Brock - állt meg hirtelen. - Mi az a tehén? Mert nekem fogalmam sincs. Csak úgy mondtam, mert az az ember egyszerűen olyan volt, mint egy tehén.

Annyira aranyos volt ez a kérdés, de hirtelen nem is tudtam, hogy sírjak vagy nevessek.

- A tehén egy állat...

- Tényleg, ilyen nagy, és négy lába van, igaz? És foltos.

Újra ugrálni kezdett.

- Pontosan.

- És azt mondja, hogy: múúú!

- Igen. Na de most már, Cynthia, elég az ugrálásból, mert szétesik az ágy. Folytatjuk a játékot? - emeltem fel a kártyát.

- Persze - felelte, és leuppant velem szembe, hogy folytassuk a Speed-partit.