Ketten egyben... |BEFEJEZVE|

8. fejezet

*Áron*
-Szia! Timi vagyok-nyújtja anyám a kezét Zsófinak.
Elég szokatlan volt, még egy lányt sem mutattam be neki.
-Zsófi-hallom bájos hangját.
-Áron még egy lányt sem hozott haza, de te nagyn szinpatikusnap tűnsz-biccent felém anyu.
-Mi csak barátok vagyunk-nevet ártatlanul Zsófi.
Igen, sajna ő csak így gondolja... Végül is én rontottam el. Ahogy megtudta a Zoés dolgot, tuti nem akar már tőlem semmit sem. Magambafordulásomból anyu ránt ki, sóhajtott egyet.
-Mi fent leszünk-török utat a szobám felé.
-Kínáld meg Zsófit valamivel!-utasít anya.
-Köszönöm, nem kérek semmit-fordul hátra Zsó egy mosollyal az arcán.
Gyönyörű mikor mosolyog. A haja lófarokban, a kusza hajszállak pedig fejfordítása közben oldalra libbentek. Egy örökké valóságig elnéztem volna.

Hirtelen Zsófi az apámról kérdez. Nem szoktam erről beszélni. Egyszerűen nem érdekel, és utálom ha e miatt sajnálnak. Örülök, hogy elment és a kishúgomnak nem kellett megtapasztalnia milyen ember is volt. Zsófi sajnálattal néz rám. Még is mosolyog. Ezt gyűlölöm. Pedig már megbeszéltük, hogy nem kell sajnálnia.
-Azt hittem tisztáztuk-morgom az orrom alatt.
-Mit?-kérdezi Zsófi.
-Nem kell sajnálnod.
-Oké, nem foglak-mondja őszintén.
Ennek a lánynak olyan kisugárzása van, ami talán minden embert megfog. Nem tűnik ki a tömegből, így kevesen figyelnek fel rá. Úgy tűnik távolról, mintha ő is egy ugyan olyan lány lenne. De nem. Mióta megismertem úgy érzem vele csak őszintének kell lennem, és hogy neki bármit elmondhatok. És nem az a célom, hogy megfektessem. Ezt az érzést nem sok lánynál éreztem. Az igazat megvallva egyiknél sem. De ő más. Ő különleges. Talán szeretem.