Versek, gondolatok

Magánytól félve

Dunnyhaszakadások közepette csak úgy záporoznak az apró fehér kristályok az égről.
Hideg van, a levegő vérzésig repeszti ajkaimat, de mégis honnan ez a sok égi áldás, mellyel megszépítik a pusztulóban lévő természetet?
Mindegy, hiszen egyedül mégsem olyan élvezetes azon izgulni, hogy vajon melyik pehely éri el előbb a perzselő földi poklot és múlik el végleg.
Olyan csillogó a rajta átáramló napfény miatt, akár csak egy bolygó a végtelenül sötét univerzumban.
Ez vagy Te.
Egy csillag a kozmoszban.
Egy csillag bennem.
Egy apró hópehely, ragyogó külsővel.
De akárcsak a kristály, te is ahogy eléred a talajt semmivé leszel.
De mi van ha Én vagyok a világegyetem?
Mikor múlsz el bennem?
Vajon a végtelenségig meg tudlak majd őrizni olyan hidegen, oly pompádban, mint mikor először megláttalak a napfényben?