PULSE (Larry AU 18+)

11. fejezet

Mindjárt hajnali három. Hazaértem a klubból, lezuhanyoztam, és épp bújnék be egy bögre gőzölgő teával az ágyba, amikor őrült kopogásra kapom fel a fejem. Fogalmam sincs, ki lehet az ilyenkor. Az első gondolatom a részeg exem. A második egy feldúlt gengszter. Egyiknek sem szívesen nyitnék most ajtót. Most? Soha.

Leteszem a teát az éjjeli szekrényre, aztán kibújok a papucsomból, hogy hang nélkül tudjak odaosonni az ajtóhoz. Fel sem kapcsolom a villanyt, nehogy valamilyen résen kiszűrődjön a fény és eláruljon. Szeretném, ha aki az ajtó túloldalán áll, azt hinné, nem vagyok itthon, és abbamaradna az ideges kopogtatás végre.

Hangtalanul kukkantok a kémlelőnyílásba, és ledermedek a látványtól. Nem Sebastian, nem Johnny, és még csak nem is valamelyik álmatlanságban szenvedő barátom. Harry tekintget zaklatottan egyik irányból a másikba, néha kinéz a lépcsőház ablakán, mint akinek üldözési mániája van, és szent meggyőződése, hogy valaki idáig követte. Sosem járt nálam.

Elönt a forróság. Nem tudnám letagadni, mennyire megdobogtatja a szívem, hogy most itt van. Pedig nem érdemlem meg. Egész úton hazafelé azon gondolkodtam, milyen önző voltam vele megint. Már sokadszorra. Akkor, ott, az irodájában állva dermedten, eszembe sem jutott, ő hogy érezhet. Csak azzal foglalkoztam, hogy nekem mekkora pofon volt ez már megint. Saját magamat sajnáltatom folyamatosan ahelyett, hogy azzal törődnék, milyen borzalmakon ment át a fiú, akit szeretek. Talán igaza van, és tényleg csak egy buborékban felnőtt, elkényeztetett fiúcska vagyok, aki semmit sem látott még a világból. És ha egy pillanatra mégis belekukkanthat a sűrűjébe, hirtelen nem tud mit kezdeni az élménnyel.

Lassan szélesre tárom az ajtót, és elnyílt ajkakkal jártatom végig a tekintetem azon a tökéletességen, ami a holdfényben ragyog a küszöböm előtt. Állok itt a kinyúlt pizsamanadrágomban meg a szakadt pólómban, csapzott hajjal, karikás szemekkel, és átfut a gondolataimon, hogy vajon mit akar tőlem ez a mindig lélegzetelállító srác.

- Aludtál...? – kérdi halkan.

Vadul megrázom a fejem, és tágra nyílt szemekkel bámulok rá. Mintha nem tudnám elhinni, hogy tényleg itt van.

- Mit keresel itt? Baj van? – kérdem az első dolgot, ami eszembe jut.

- Milyen kérdés ez? – mosolyodik el egy kicsit bizonytalanul. – Persze, hogy téged kereslek, Kismókus. Hogy van-e baj, azt te mondd meg! – feleli gyengéden. – El kellett mennem, nem voltam ott, amikor végeztél. Nem bírtam volna ki holnap estig, hogy lássam, rendben vagy. Beszélni szeretnék veled.

Nyelek egy nagyot és gyanakodva fürkészem az arcát. Vajon mi jöhet még az előzőek után?

De bármennyire is tartok attól, mit mondhatna még, amivel az eddigieknél is jobban felzaklat, közben mégis erősen azon vagyok, hogy megpróbálom lefogni a saját kezeimet. Visszatartani magam attól, hogy az agyamat egy gondolat-mozdulattal lekapcsolva, mint egy lámpát, cibáljam be a hálószobámba, és gátlástalanul teperjem le. Egy újabb önző dolog tőlem, amiért ez az első gondolatom, bármikor csak megpillantom. Túl kell lépnem ezen, mert nekem kell annak a partnernek lennem, akinek nem minden esetben csak szexre kell. Egész életében másra sem használták. Meg kell mutatnom neki milyen az, amikor valaki valóban szereti, és az élete részese akar lenni. Persze elgondolni könnyű, de megvalósítani már nem annyira. Nem tehetek róla, hogy ezt váltja ki belőlem a közelsége. Nem tudom megerőszakolni az ösztöneim, hogy ne kívánjam ennyire.

- Nem úgy, mint az irodában – halkul le a hangja, szinte csak erőtlen suttogásként folytatja, amikor a gondolataimba merülve elfelejtek reagálni. – Soha többet nem akarok úgy beszélni veled. – Egy fájdalmas grimasz suhan át az arcán, és egy pillanatra leszegi a fejét. – Féltem elmondani az igazságot. Sosem féltem semmitől így, nem éreztem, hogy bárminek is ekkora tétje lenne. Sohasem érdekelt, mit veszíthetek, mert sosem volt semmim. De téged nem veszíthetlek el – csuklik el a hangja. – Ne haragudj, hogy csak most mondtam el, már régen el kellett volna. Jogod lett volna tudni. Meg kellett volna adnom neked már a legelején a választás lehetőségét. És azt sem érdemelted meg, amiket, és ahogyan mondtam neked. Kérlek, bocsáss meg – suttogja.