PULSE (Larry AU 18+)

6. fejezet

A következő esti műszakom elején megint csak Harry irodájában találom magam. Előző nap még ráerőszakoltam a gondolataimra, hogy Adam minimálisra redukált válaszai nagy hirtelenjében kielégítsék a kíváncsiságomat, de az éjszaka jelentős részében alvás helyett újra csak agyaltam, így másnapra még több kérdéssel ébredtem, mint amennyi előző nap válaszra lelt. Szóval a főnök irodája, és a már-már szokásos műszakindító beszélgetés. Mert így raktak össze. Kellenek a válaszok és kész. Szükségem van rájuk. Tudni akarom, mibe keverem magamat azzal, hogy egy gengszter fiúját akarom. Mert akarom, abban már biztos vagyok. Akkor is, ha a pasijának merő szívességből nem csak szimplán nightclubot vezet, de bónuszként a prostijait is futtatja.

- Szia, Mókuska! – Széles vigyor terül el az arcán azonnal, ahogy meglát. Leejti a papírokat a kezéből, és feláll a székéből. – Csak nem felmondani jöttél...? – mosolyog az ajkát rágcsálva, és mint egy vadászó állat, úgy közelít.

Én viszont nem tudok ilyen felszabadult lenni. Meg sem rezzen a szám sarka.

- Nem – felelem röviden, a tőlem telhető legkomolyabb arccal.

- Kár. Nem szívesen mondok én fel neked... – ráncolja össze a homlokát, és lebiggyeszti az alsó ajkát, megjátszva a szigorú főnök szerepét. – De azt hiszem... – kezdi, de eszében sincs befejezni.

Felken az ajtóra, és mielőtt bármit is tehetnék, a fejem mellett két oldalt tenyerével az ajtólapra támaszkodva, testével pedig erőszakosan beszorítva, éhesen a számra tapad. Arra sem hagy időt, hogy levegőt vegyek, az ő tüdejéből kell kiszívnom az éltető oxigént. Nem sokon múlik, hogy azonnal kihulljon az agyamból minden gondolat, ahogy mélyen, szenvedélyesen megcsókol, miközben enyhe terpeszbe állva térdei közé szorít, és a csípőjét nekem nyomja. Ilyen tökéletesen még sosem kentek fel sehova, minden porcikám a teste és az ajtólap közé préselődik, mintha csak egy gyurmabábu lennék, és bennem akarná hagyni a testének pontos lenyomatát, hogy örökre rajtam maradjanak az ívei, formái. Megremegnek a lábaim, de viszonylag hamar összeszedem magam. Már amennyire az időérzékem működik ebben a pillanatban. Válaszok, válaszok, válaszok – ismételgetem magamban.

- Harry... – tolom el magamtól levegő után kapkodva, mire megnyalja a száját, és kérdőn néz rám.

- Ne csináld, én sokáig próbáltam visszafogni magam – csóválja a fejét elszántan. – Te voltál, aki nem hagytad. Most már nem veheted el, amit odaadtál.

- Várj – fordítom oldalra a fejem, még épp időben, a következő támadás előtt. – Tudnom kell... dolgokat... – nyögöm.

- Milyen dolgokat? – kérdi gyanakvón.

- Hogy mi folyik itt. Miért kell félnem Johnnytól? Miért kell vele maradnod? Miért olyan szűkszavú mindenki, ha róla van szó? Miért sírt az a fiú tegnap? – hadarom, ő pedig egy leheletnyit hátrébb húzódik, csak hogy ne préseljen annyira neki a fának.

- Csókolj meg – suttogja válasz helyett, megcirógatja az arcélemet, és teljesen megváltozik az arca.

Eltűnik az erős, magabiztos férfi álcája, és marad egy sebezhető, törékeny fiú, aki a pajzs mögött él, rejtve. Megkérdezném, miért nem válaszol, miért tereli a témát, miért nem tart érdemesnek arra, hogy beavasson, de képtelen vagyok rá. Csak nézem ezt a fiút, akit még sosem láttam, de egy szempillantás alatt bele tudnék szeretni. Talán még annál is hamarabb, mint amilyen hamar a másik énjébe sikerült beleesnem.

- Csókolj meg, Lou – leheli. – Erre vágyom, amióta megláttalak. A többire gondolni sem akarok, ha mellettem vagy.

Erre nem tudok mit mondani. Elhinni is nehezen tudom. Nem hiszek az első látásra szerelemben. De még ha feltételezzük, hogy elvétve, valamilyen véletlen folytán felütheti a fejét az univerzum kiváltságos pontjain, miért pont velem történne? De a szemei nem hazudnak. Belemerítem a hajába az ujjaim, és csak nézem az arcát.