Mad in Love 2 Season / YuMark / Határozatlan Ideig Szünetel

3. Rész

Sziasztok! Itt lenne az új rész, remélem így is tetszeni fog nektek! Fontosnak tartom, hogy tudjátok mi történik a másik oldalon... Kellemes olvasást! 

Mark pov.

Amint kimondtam, meg is bántam, de már nem tudtam visszavonni – Mark, miért mondod ezt? – fordul felém, én pedig zavaromban azt sem tudom merre nézzek.

- Nem akarok beszélgetni. Ma nem! – kötöm be a biztonsági övem, majd a tájat kezdem fürkészni. Féléve most először van egy majdnem jó napunk, nem akarom elrontani ezzel. Miért nem tudom sosem befogni a szám?

- Mark – szólít meg, de szavába vágok, mielőtt folytathatná.

- Nem! – hunyom le szemem, mert érzem, hogy ha tovább nyitva tartom: megerednek a könnyeim.

- Fontos vagy nekem! – fogja meg kezem, ezzel elérve, hogy nehezebb legyen visszafogni könnyeim és egy-két kosza csepp már meg is indul le felé, miket gondosan letöröl, majd homlokomra csókol.

Yugyeom, miért csinálod ezt?

Jaebum pov.

Reggel már tűkön ülve várom, hogy megérkezzenek Yugyeomék, ellenben Youngjae percről percre idegesebb. Igazából megértem, ha féltékeny, de most sokkal inkább viselkedik örültként... - Youngjae, mi a baj? – húzom magamhoz, amikor már sokadjára pillant körbe a kis szobában a bőröndökön és tényleg nem tudom hova tenni a viselkedését.

- Semmi. Csak – de nem fejezi be mondatát, mert éppen csengetnek és biztos vagyok benne, hogy Yugyeomék azok – Kinyitom. – mondja, majd már el is tűnik mellőlem.

Igazán szeretném, hogy Yugyeom és Mark kapcsolata jó legyen, de ez vajon az enyémbe kerülhet?

A kis ház csak három óra autóútra van, így mondhatni hamar oda érünk. Youngjae egész úton feszült én pedig nem tudom mit tegyek ellene. Hiába ölelem meg, hiába mondom mennyire szeretem: most olyan, mintha falat épített volna kettőnk közé és nem találom az ajtót...

- Mi bánt? – kérdem le ülve az ágyra, mi az elkövetkezendő két hétben csak is a miénk.

- Semmi. Fáradt vagyok. – pakolászik tovább rám sem nézve, ebből tudom, hogy hazudik, így mellé állva magam felé fordítom.

- Szarul hazudsz! – már pedig akkor is kiszedem belőle így vagy úgy...

- Jaebum, engedj el! – hajtja le fejét. Tudom, hogy csak megakar hatni. Mindig is ezt csinálta. Amint beszélgetni kellene eljátssza a bánatos gyereket, aki nem akar beszélgetni. Leültetem az ágyra, álla alá nyúlva, hogy rám figyeljen.

- Nem, amíg nem mondod el!

- Jaebum – hunyja le pilláit és bár már kevésbé vagyok biztos ebben, de most nem engedek.

- Egy igazi kapcsolatban nincsenek titkok. Nem tanultad ezt még meg az első próbálkozásunkból? Hányszor kellene még bizonyítanom, hogy bízhatsz bennem? Hányszor? Miért nem mondod el? Miért olyan nehéz megosztani velem, a pároddal az érzéseidet? Tudod, ha te ezt így akarod csinálni lehet tényleg nem kellene erőltetnünk ezt a kapcsolatot. – állok fel és bár először nem gondoltam komolyan, végig gondolva mégis jogosnak érzem. Én mindig mindent meg tettem érte, bármire képes lettem volna érte, de egyszer már elhagyott...talán csak újra az az élet hiányzik neki. Hát nekem nem...

- M-mi? Ne- ne mond ezt! Jaebum én bízom benned! – fog csuklómra, de el lökőm magamtól. Ha ő nem enged közel magához, én miért tegyem?

- Nem úgy látszik. Talán Yugyeomot jobban szeretnéd? Ez az élet hiányzik? Hát gyerünk, csak egy szoba választ el tőle! – fordulok el tőle. Talán tényleg nem kellene ezt erőltetni – Tudod, ahol az utolsó szikra is ki ég...már nem lehet tüzet gyújtani! – mondom ki az érzéseim és ennyi. Nem bírok tovább itt lenni. Megfogva a széken pihenő fekete kardigánom, ki sétálok a szobából, sőt az egész házból a mögötte található tóhoz és leülök a fűbe. Talán-talán többet ártunk magunknak ezzel az egésszel csak... Én sosem leszek olyan, amire vágyik és ő sosem fog tudni igazán megváltozni...