Mindnyájan a legutóbb említett tisztás szélén járkáltunk. Én nagyban szaglásztam, a többiek fel alá járkálva füleltek, hátha visszatér a lény. Hirtelen egy erős vonal csapta meg az orromat. Sokkal erőteljesebb volt a többi szagfoszlánynál.
-Találtam valamit! - suttogtam izgatottan.
Egy pillanat alatt mindenki mellettem termett.
-Mi az? – faggatott Stella
-Új szag? – kérdezte Tyler aggodalmasan.
-Nyugi, csak egy vonalat találtam! Tudom merre ment – nyugtattam meg mindenkit.
Pár perccel később mind a heten engem követtek, és száguldottak a szagminta vonalán. Hirtelen torpantam meg. A szag véget ért.
-Vége – suttogtam – megszűnt a szag.
-Az lehetetlen! – értetlenkedett Steve.
-Nem lehetetlen – szólt közbe Aaron – Periculo orra nem téved.
Halk morgással jeleztem nemtetszésem a név használata iránt, de senkit nem érdekelt.
-Periculo, semerre sem folytatódik a szag? – tudakolta Lucas. Vidámsága és örök optimizmusa eltűnt pofájáról, és az aggodalom és az elszántság vette át a helyét. Elszántság. Igen, jelen pillanatban ez igaz volt mindnyájunkra.
-Maculosus jól mondja, az orrom sohasem téved.
-Hogy ki? – nézett rám értetlenül.
-Bezzeg ti nem használjátok a törzsi neveteket – morogttam – Aaronra gondoltam.
Percekig csak némán járkáltunk, és kerestük a szag folytatódását. Egyszer csak egy fa törzsén éreztem meg a szúró, idegen szagot.
-Srácok! Lehetséges, hogy a lény tud fára mászni? – kérdeztem kételkedve.
-Semmi sem lehetetlen. Nem ismerjük így nem tudhatjuk – gondolkodott hangosan Tyler.
-Innentől nem tudom lekövetni – szóltam közbe – a földről lehetetlen.
Búsan cammogtunk vissza a szálláshoz. Ott az átlényegülést követően, már felöltözve, ledőltem a kanapéra.
-Nagyon fáradt vagy? – kérdezte kedvesen Lucas
-Eléggé – mondtam és eleresztettem egy félmosolyt.
Lucas odasétált a kanapéhoz, levetette magát közvetlenül mellém, és karját átvetette a vállamon. Ami azt illeti jól is esett. Végül felsóhajtottam, és behódolásom jeléül a vállára hajtottam a fejem.
Másnap reggel Lucas karjaiban ébredtem.
-Jó reggelt csipkerózsika! – köszönt – jól elaludtál. Nem volt szívem itt hagyni.
-Vagy csak élvezted, hogy a karjaidban alszom – ült ki az arcomra a kárörvendő mosoly.
-Az is megeshet - válaszolta közömbösen.
Lassan feltápászkodtam, és elindultam a konyhába. Lucas velem tartott.
-Csináljak reggelit, vagy önellátó vagy? – kérdezte csibészes mosollyal.
-Ami azt illeti vágyom egy kis palacsintára – elmélkedtem hangosan. Ez meglepte Lucast, mert szinte sose hagyom, hogy más készítsen nekem reggelit.
A serpenyőben halkan sercegett a sülő palacsinta. Lucas a nagy konyhamester módjára dobálta a palacsintákat a levegőbe.
-Azta – néztem álmélkodva – ezt se tudtam eddig rólad.
-Ha többet hagynád, hogy főzzek rád, többet látnád – nézett rám, ezúttal gyengéd mosollyal.
Ekkor gondolkoztam el először, úgy istenigazából Lucasról. Jóban voltam vele, talán még jobban, mint Stellával. Tudtam, hogy tetszem neki. Helyes is volt, nem is kicsit. Magas volt, erős, és festett fekete haja mindig szanaszéjjel meredezett. Álla hegyes volt, de csak kellőképen ahhoz, hogy zavarba hozzon. Talán el kéne engednem magam. De ekkor jutott eszembe Laci. De csak legyintettem. Nem éri meg. Erőltetetten elmosolyodtam. Csak az időmet pazaroltam.
Odasettenkedtem Lucas mellé, és csak némán, mosolyogva álltam mellette. Lucas félősen felemelte a szabad kezét, majd óvatosan a derekamra helyezte, de amint látta, hogy csak mosolygok, magabiztosabban húzott magához. Így álltunk az szinte örökkévalóságig, amikor is megszólaltam:
-Ha most megengeded, átöltözöm.
-De asztán szép legyél – vigyorgott
-Csak az tudok lenni – vigyorogtam vissza. Most az egyszer igazán boldog voltam.
