Másnap volt, esős, hétfő reggel. A könyvtárba igyekeztem nagy hévvel, amikor a tekintetem elsiklott egy terem ajtaja előtt, és pont beláttam.
Ott volt a padjánál, legelöl, és az esőfüggönyt bámulta füldugóval a fülében. Csodálatos volt, még így is
Rettenetesen boldog voltam, de eközben a keserűség fojtogatott. Nem tudtam mit tegyek, mit ne, így ráírtam. Kedvesen köszöntem, és megdicsértem a bakancsát.
Később egész délutánokat beszéltem át vele, de éreztem, ez kevés lesz. Egyik nap elhatároztam, megkeresem. Tudtam a termük számát, de beszélgetni nem bírtam volna, így egy integetésnél és egy mosolynál maradtam. Harmadik óra után felcaplattam a suli harmadik emeletére.
Ott volt Ő is. A társalgónak kialakított résznél állt, és egy ismerősével beszélgetett.
Lassan közeledtem, majd, amikor már igen közel jártam hozzájuk, felemeltem a kezem, és egy erőltetett mosollyal integettem. Odanézett, elvigyorodott, és biccentett egy egészségeset.
A nap további részében kábult vigyorral a képemen sétálgattam óráról órára, de már az órák után sem emlékeztem az aznap vett anyagrészre.
A napok kábulatban teltek. Minden adódó alkalmat megragadtam, hogy integethessek. De ez csak ritkán adatott meg, ugyanis nagyrészt a teremben ült.
