CRIME {BTS - Jungkook FF} ~Befejezett~

Határ

Menekülési kísérletemet követően, a bénító folyadéknak köszönhetően, mozdulatlan testemet Jungkook akár egy tollpihét kapta fel, majd helyezte óvatosan a kapané komfortos párnái közé.

A szituáció terhe sziklákat sorakoztatott fel szívem peremére, miközben tehetetlenül sandítottam a szeretett fiúra, ki fájdalmas tekintettel meredt lényemre. 

- Sajnálom... De többé nem engedhetlek el. Vagy méginkább... Hye Mi, hagyd, hogy magamhoz láncoljalak! -intézte hozzám kérlelő pillantásával kétségbeejtő szavait-

Jómagam is szégyenlem az akkori reakciómat, azonban ilyesféle eseménysorozatot követően, csupán a legborongósabb elméletek jutottak át gondolataim felületes szűrőjén.

Íriszeim az őszinte érzelmeket árasztó fiú tekintetéről, szakadozva araszoltak a rideg talaj irányába. Koponyám mélyén immáron én ültem a korábbi fiatal lány helyében, s vesztettem el maradék reményfoszlányom darabkáit, akárcsak ő tette. Csapdábaesett kísérleti patkány benyomását keltettem, ki választási jog hiányában fogadja el sorsát, s mégcsak büszkeségből sem képes tovább küzdeni. 

...

Az idő lassan bandukolt az óra kattogásának lépteit követve, miközben a szer egyre elenyésző hatása csak méginkább rettegésre ösztökélte remegő porcikáim.

- Mostanra már biztosan képes vagy járni. Szeretném, ha megtennél értem valamit. -közölte semleges arckifejezéssel-

Válaszként mély hallgatásom szolgált, amint homlokom verejtékezésével, testemből kiszáguldott a maradék energia is. Ám akkor tisztában voltam vele, hogy ez alkalommal vajmi kevés esély leledzik arra, hogy ellógjam felelősségemet, akárcsak a pénteki edzőtermet. 

Végül a felemésztő rettegés s gondterhes csend mozgásra kényszerítette henyélő végtagjaim, majd lassan, huzamosabb ideig inogtam, míg végül szembe találtam magam Jungkook fájdalmas tekintetével.

Követésére intve, tétovázás nélkül baktattam utána, lélekvesztett íriszeim árnyékában. 

Ahogy ismét beérkeztünk az alaposan megkínzott lányhoz, zakatoló szívveréssel kaparásztam farmeremet, ahogy szemeim összeszűkülve rángatóztak, s ajkaim kiszáradt rétegeit harapdálva hihetetlen gondossággal kerültem partnerem pillantásait. 

- M-mégis mit vársz tőlem? -dadogtam, igyekezve fenttartani határozottságom-

- Képtelen vagy nézni, ahogy szenved igaz? Emlékeztet téged a múltadra? Tudom, hogy te is áttérzed  ugyan azt a kínt! Te és én... Mi mindketten ismerjük az érzést, mikor  hátrahagynak és minden lépésükkel fájdalmat okoznak azok, akiknek leginkább ácsingózunk a szeretetére! Mégis hogy fogadhatod el ennyire felületes ábrázattal?! Nem törődhetsz bele csak azért, mert képtelen vagy változtatni rajta! Ez a lány itt mindent megkapott! Mindent amiért mi áhítozunk, és mégcsak meg sem becsüli! -üvöltözött torka szakadtából, könnyben úszó szemeivel-

- És azt gondolod, hogy ez feljogosít arra, hogy másokat is kényszeríts az átélésére?! Igen, igazad van! Minden elcseszett momentumot gyűlölök a múltamból, pontosan ezért töröm magam nap nap után, annak érdekében, hogy ezzel a kibaszott színjátékkal legalább a körülöttem lévőket boldoggá tegyem, ha már én képtelen vagyok őszintén mosolyogni! -keltem ki önmagamból, vicsorgató gesztikulációval-

- Hye Mi... A barátaidnak fel sem tűnik a folytonos előadásod! Mégis miféle hasznod származik abból, hogy  minden átkozott alkalommal úgy viselkedsz, mintha az ég világon semmi gondod sem lenne? -vont kérdőre, miközben duzzadt orcáján egymást követve csordultak írisze alól a gyöngyszemekre emlékeztető könnycseppek-

Nyilvánvalóvá vált, hogy eme fiú az elejétől kezdve tisztában volt a szegényes hátteremmel, s képtelennek tűnt elfogadnia a gondtalanul hanyag személyemet, amint félvárról veszem a szituációt, mely életét pokollá tette. 

- A nevetésük... Ha neked a  társaid derült arca nem elég "haszonnak", akkor rossz helyen keresgéled a boldogságot. Jungkook... Tényleg azt próbálod beetetni önmagaddal, hogy ez itt valaha segít majd abban, hogy elfeledd a múltat? -mutattam a félholt lány irányába, sajnálkozóan lesütve szemeimet-

- Már hogyan lenne elég? Az egyetlen aki iránt hasonló érzéseket táplálok éppen azt kéri, hogy legyek elégedett a folytonosan hamis mosolyától. -mélyesztette tekintetét lelkem széthullot szilánkjaiba-

Szavaitól szívem lüktetése, szinte megszűnt létezni, s melegség áradt széjjel mellkasomban, amolyan ideiglenes megnyugvást eredményezve. Bár mondandójának tartalma a végletekig azonosulható volt számomra, mégis úgy éreztem, ha most ellágyulok, egy örök körforgásban ragadok, hol a fény halványan sem lézeng az alagút végén...

...

Gyengéden hátrafele toporzékolva, ujjaimat a mögöttem heverő, gurulós fémasztalra csúsztattam, azon is a borotvaéles hentes bárdra, melyet kezem közé kapva, az előttem vesztegelő fiú felé tartottam.

- Jungkook, engedd el a lányt! -szólítottam fel ádáz pillantásokkal-

- Kérlek próbáld megérteni! Ha te is megtapasztalod, tudni fogod, hogy milyen felemelő érzés! -kapott kezei közé egy, a szekrényhez döntött baseball ütőt-

- Neked kéne felfognod, hogy túl messzire mész! Én most elviszem ezt a lányt magammal, ha továbbra is változatlan az álláspontod, többé ne várd, hogy érdekeljenek az érzelmeim irántad. Egy szomorú élettapasztalat cseppet sem egyenlő a gyilkolászás szabadon gyakorlásának engedélyével! -harsogtam hihetetlen hangerővel, hogy szinte saját dobhártyámat is sértettem vele-

Véleménykifejtésemet követően, Jungkook hirtelen engedelmesen leeresztette ütőjét, majd a földnek billentve kobakját, beleegyezően hagyta, hogy eloldozzam a lányt, s a nyakam köré fonva vézna kajrait vonszoljam a kijárathoz, ahol cseppet dobva a tetemes súlyon, eltekertem a kulcsot, majd egy erős koppanás után, a mindenség sötétségbe enyészett pilláim előtt. A cudar mélységekbe, amely az új valóságomat jelentette attól a ponttól számítva. 

<><><><><><><><><><><><>

Köszönöm, hogy elolvastad!

  <><><><><><><><><><><><>