UGotMe

nineth part

Mintha belém döftek volna egy kést. Úgy járta át infomáció testem. Gondolataim csak e körül forogtak. Hogy lehet ez?
Van ilyen? Miért kell ennek megtörténnie? Nem elég, hogy itt van a Richardos dolog még ez is. Pedig kezdtett minden jóra fordulni.
Mindig ez van. Valami jó után valami rossz következik.
Annyira rossz érzés volt. Legszivesebben ordítottam volna. Torkomba gombóc keletkezett.
Köpni nyelni nem tudtam. Csak ültem anyáék elött és apránként tört ki belőlem minden. A sírás.
Már nem bírtam. Erősnek akartam magam mutatni anyáéknak, hogy azt gondolják jól megvagyok nélkülük. De nem így van.
Ez csak egy álca. Amit minden nap felveszek. Azt mutatom mindenkinek, hogy nincs semmi bajom sem, pedig elég nagy bajom van.
Lelkem roskadozik. Feladom. Hiányoznak a szüleim. És minden más. Igaz, hogy ott vannak Sarahék, de a szüleimre van szükségem.
Elég volt. Hátom évig bírtam.
A földet bámúltam. Könnyeim potyogtak.
Majd csak két kezet éreztem a hátamon.
Leültek anyáék mellém és megöleltek. Együtt sírtunk.
Aztán felemelték a fejem és belenéztek a szemembe.

-Ezért fájt annyira...- mondta apa.-azt gondoltuk, hogy így téged is elveszítünk és végül mi löktünk el magunktól. Nyagyon sajnálom.

Majd újra összeborultunk és egy kis ideig elnem engedtük egymást.
Elfogadták. El sem hiszem. Annyira nehéz ez de itt vagyok nekik és mellettük állok. Bármiben segítek.
Letörőltem a könnyeim és elköszöntem tőlük. Egyedül akartam lenni. Ezért elmentem egy nyugis helyre. A közelben van egy kisebb erdő. Gondolkodnom kell.

Sétáltam az erdőben miközben a Ricsis és a tesós dolgon gondolkodtam.
Csörren a telóm. Sarah az. Kinyomom. Semmi kedvem most beszélni. Senkivel sem. Leültem egy fához. És a fák lombkoronáját bámúltam. A madarakat akik oly vígan csicseregtek. Vajon nekik is vannak nehéz napjaik? Amikor csak egyedül szeretnének lenni vagy szomoruak egyáltalán?
Annyira nyugodt volt minden.
A fák között lehetett látni a gyönyörű naplementét.
Aztán ráméztem az órámra és közbe szólt az idő gondolataimnak. Mennem kell dolgozni. Most este kell egészen tizenegyig. Felpattantam aztán elindultan az első buszmegállóig.
Épp akkor jött a busz. Szerencsém volt a következő csak egy óra múlva jön és azzal meg már késő lenne.

Fél óra alatt ott is voltam. Sajnos számolni kell a forgalommal. Ilyenkor nagyon forgalmas szokott lenni a város.  Bementem és felvettem a munka ruhám. Majd beültem a kasszába. Ezaz remek  ma a kasszában vagykk.
Annyira utálom és pont ma amikor annyira szar napom van.
Most meg jópofiznom kell mindenkivel. Vagy reklamálnak a főnökömmek.
Teltek a percek bár nem olyan gyorsan mint ahogyan azt szerettem volna.
Folytom az időt néztem.
Mire az egyik vásárló megszólalt.

-Nagyon szontyoli képet vág. Mi a baj kedves?- nézett rám egy kedves idős néni mosolyogva.

-Nehéz napom volt. Nagyon nehéz. Legszivesebben kitörölném az emlékeim közül.-válaszoltam. -Na és önnek milyen napja volt? Remélem jobb volt mint az enyém.

-Jajj fiam az én koromban már minden nap rossz. Ez a szörnyű hát fájás. Minden napra jön valami. Hol a lábunk fáj hol a fejünk. Addig örüljön amég fiatal és nem fáj semmije sem.
Próbáljon meg boldogan élni. Zárja ki az életéből a rosszat.
Rossz mindig is lesz, de próbálja meg úgy kezelni mintha jó lenne.- kedvesen nézett rám. Én pedig halgattam.

-Nagyon kedves a néni. Köszönöm. És igaza van. -
Aztán kifizette amit vásárolt és elment a férjével. Annyira aranyosak voltak. Nagyon kedves pár.

Jajj már nem kell sok és vége. Fél óra és zárunk. Remélem már nem jönnek sokan. Álltalában ilyenkor szoktak jönni mielött zárnánk be. Nem is értem.
Éppen pihentem, mert nem volt senki sem a kasszánál. Megfordultam gyorsan ittam picit majd vissza fordultam és megakadt a szemem valakin.
Ri volt az. Ott állt. Fekete szakadt farmerben. Egy fekete pólóban fekete sportcipővel a lábám. Haja most is jól volt beállitva. Borostája annyira izgató volt.

-Ö szia!-köszönt rám.- Örülök, hogy látlak.

-Szia!- köszöntem vissza.- Szerencséd van már mindjárt zárunk.

-Haza vihetlek?

-Ö...- ráharaptam a számra.-persze amúgy is hívni akartalak. Beszélnünk kell.

-Már azt hittem nem fogsz hívni és vége.

-Nem olyan vagyok.

-Akkor megvárom amég végzel.-felém hajólva suttogta majd odébb állt.

Tíz perc múlva végeztem is és elindultam felé.

-Na mehetünk.-mondtam neki fáradtan.
Beültünk a kocsiba és elindultunk haza felé.

-Gondolkodtam. Elég sokat gondolkodtam.-mondtam és közben annyira kivoltam legszivesebben leugrottam volna valahonnan.

-Igen. És mi lesz? Mi lesz velünk?- ekkor érkeztünk meg.
Ránéztem és elkezdtem prédikálni.

-Most nagyon nehéz de meghoztam a döntést.
Az hogy embert öltél az nem jó még akkor sem ha véletlen. Az meg, hogy diller vagy az meg megint nem jó. Én nagyon szeretlek. De...... nem tudom, hogy ebből mi fog kisülni. Arra szeretnélek kérni, hogy hagyj fel ezzel.

-Hogy mi??- nézett rám, szemei kerekedve, haja égnek állva.- mi az hogy hagyjak fel ezzel? Ebből nem lehet csak úgy kiszállni.

-Tudom! De lassan kilehet. Arra kérlek, hogy prólálj meg kiszállni ebből. A saját érdekedben.

-Megpróbálom. És mi?- félre néz majd újra rám.

-Akarlak. És veled akarok maradni.- majd oda hajóltam hozzá és megpusziltam.

De ő nem érte be ennyivel. Megcsókólt. Eldurvult a helyzet. De nem nem nem. Most nem lehet ezt. Nincs olyan hangulatom, hogy megtegyem.

Nem adom fel. Ez az én életem és én irányítom. Mindenki a saját életének javitója és elrontója.
És én tenni fogok azért, hogy jó legyen.