¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Te voltál az, te tetted! Te ölted meg! – egyre inkább visszhangoztak fejemben a szavak, minden egyes pillanattal hangosabban szólalva fel gondolataim között, sulykolva belém a tényeket, melyeket egyszerűen képtelen voltam felfogni. Zilálva riadtam fel a hallucinációból – ki tudja hányadikból már –, homlokomon verejtékcseppek gyöngyöződtek, lábaim bizseregtek, mintha ezernyi és ezernyi tűt szúrnának épp beléjük. Kezeimet arcom előtt tartottam, úgy szemlélve ujjaimat – a gyilkos ujjakat –, melyek néhány perce még egy ember nyaka köré fonódtak, vagy talán, nem is néhány perce, hanem néhány órája, és nem is fonódtak, csak... Mit is tettem én pontosan?
Az egész annyira különös volt, megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan. Az álomkép, mely minden kamrai látogatásomkor kísért, új részletekkel bővült, s emellett egy eddig ismeretlen látomással is, melynek eredetéről és kilétéről fogalmam sem volt. A libabőr a másodpercek törtrésze alatt kúszott fel bőröm felszínére, minden egyes momentumban, mikor újra éltem a jelenetet, ahol az aranyszemű nyakára illesztve ujjaimat fojtogattam, nem ismerve lehetetlent és kegyelmet. Miért tettem? Miért öltem meg?
Zavarodott voltam. – tényleg megtörtént, tényleg én voltam, egyáltalán a szimulációs kamrában tartózkodtam épp, vagy a másvilágon? Ha valóban megöltem volna valakit – márpedig, ennek a szobának az lett volna a lényege, hogy a múlt démoni kísérteteit rád uszítsa -, nem kellene már rég egy magánzárkában forgolódnom, arra várva, hogy kimondják halálos ítéletemet?
Biztos voltam benne, hogy a lelki szemeim előtt lejátszódott jelenet - amelyben '927-eset taszítottam vesztébe -, valójában nem történt meg, de közben mégsem. A valóság és a szimuláció ördögi egyveleget alkotott elmémben, s nem tudtam, hogy épp most keltem-e fel, vagy pont most álmodom, aludtam-e valaha is, létezik-e egyáltalán ez a kegyetlen intézet. Volt-e egyáltalán polgárháború, és ha volt, részt vettünk-e benne, vagy csak fiatalkori csalfa elmém játéka volt mindez csupán, és a harcok sosem léteztek, kalandvágyú figurám volt csupán, ki megalkotta eme szerepjátékot, mely valójában nem volt több, mint gyermeki szenvedély.
Egy pillanat erejéig bízni akartam abban, hogy ez az egész valójában – sosem létezett.
Gondolatmenetemből a zár kattanása hozott vissza, s nehézkesen tornásztam elgémberedett tagjaimat ülőhelyzetbe, lapos pislogások közepette várva – vagy nem várva –, hogy kinyíljon az ajtó, s nevetve dugja be rajta valaki a fejét, boldogan pillantva rám, azt üvöltve; „Szabadság! Végre, felszabadítottak bennünket!".
- A büntetés lejárt! Most visszaszállítalak a lakószobádba, további elbírálásokig pedig ugyanúgy folytathatod nyomorult életedet, mint eddig! – egy gúnyos hang, melyhez néhány másodperccel később egy gunyoros mosoly is társult, ezzel a maradék reményt is kiölve belőlem aziránt, hogy míg én ebben a kamrában rostokoltam, egy isteni felmentősereg érkezett megsegítésünkre.
