¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
A hirtelen jött, mély tónusú hang hatására megborzongtam, döbbenten kapva fel íriszeimet, mint aki valami olyat lát, mit egész eddigi életében sosem. Ajkaim elnyíltak egymástól, egy néma „o" betűt formázva, éjfekete tekintetem pedig többször mustrálta végig alakját, hitetlenkedve. Nem hittem el, hogy itt ül mellettem, szelíd arcával engem vizslat, ajkain egy bánatos mosollyal, miközben aranysárga íriszeiben mélységes bűntudat bujkál meg. Zavarodottan kaptam el róla sötét szemeimet, gyorsakat pislantva egymás után, mint aki valóban képtelen feldolgozni a tényt, hogy az a személy ül mellette, ki három napja meghalt – vagy csak haldoklott –, s kit néhány órája még legnagyobb rémálmai egyikében fojtott meg saját, tulajdon ujjaival.
Ezekkel az ujjakkal. – nagyot nyeltem, miközben letekintettem kezeimre, melyek most sokkal inkább tűntek groteszknek és mocskosnak, mint sem vékonynak és hosszúnak. Továbbra sem mertem visszatekinteni rá, a sárga szeműre, hiába éreztem magamon tekintetét, a szégyenérzet kesernyés íze ellepte számat, s lassacskán egész bensőmet is, miközben egy olyan dolog őrölte fel lelkemet, mely valójában meg sem történt, én mégis, kegyetlenül realisztikusan éltem meg.
- Most valószínűleg haragszol, igaz? Nem állt szándékomban téged is bajba sodorni. Borzasztó meggondolatlan voltam, kérlek, bocsáss meg! – fél szemmel pillantottam csak leszegett állú mivoltára, ki kecses, csontos ujjaival fehér nadrágja vékonyka szövetét markolta, s nem tudtam biztosan eldönteni, attól tart talán, hogy dühös vagyok rá, vagy csak a fájdalmát próbálja palástolni épp. Mert fájdalmai voltak. – a vak is megmondta volna, hogy feminin vonásokkal tarkított arca nem az undortól rándult percenként átlagosan harmincötször grimaszba, és reszketeg, nehezen megejtett sóhajai sem unott lelkére utaltak, sokkal inkább mérhetetlen fájdalomra, melynek eredetéről fogalmam sem volt, de már a beszélgető kör óta foglalkoztatta az elmémet, szüntelen.
- Nem haragszom. Nincs rá okom – végül hosszú, némaságba burkolózott percek után kifújtam az addig bent tartott, feszültséggel megtelt levegőt, s görnyedő testemmel – melyet egyre csak gyötört az étlen-szomjan lét – felé fordultam, immáron leplezetlenül figyelve tovább alakját, melyet apró sugarakban megvilágított az ablakon átszűrődő Nap fénye, s melynek sziluettje olyan látványt nyújtott, mint egy glória, mely a legtisztább teremtéseket veheti csak körbe.
Rám pillantott, szája bal sarkába ismét mosoly kúszott fel, egy újabb, számomra eddig idegen ajakgörbület, mely fogait még nem engedte láttatni, szemeit mégis egy kicsit kisebb csíkba préselte össze, ezzel gyermeki külsőt kölcsönözve hófehér arcának.
- Okod több is lenne rá, hiszen, ha nem állítalak meg, valószínűleg időben kijutottál volna a teremből és nem miattam kellett volna szenvedned. Nem is értem, mit gondoltam! – reszketeg sóhajt hallatott, ajkai egy pillanatra megremegtek, az aprócska mosolya azonban nem veszett el. Én pedig, nem is igazán figyeltem szavaira, csak tanulmányoztam vonásait, jól magamba szívva őket, talán azért, mert olyan különös szerzet volt, kire az ember mindenképp emlékezni akart, vagy azért, mert rossz perceimben elő akartam húzni elmém rejtett zugaiból a festői képet alakjáról, de lehetett pusztán azért is, mert nem akartam még egyszer elkövetni azt a hibát, hogy úgy társalgok – vagy nem társalgok – egy haldoklóval, hogy annyival sem tisztelem meg eltávozni készülő lelkét, hogy elmémbe vésem figuráját.
