Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
Meddig élhet az ember hiú ábrándok között? Melyik az az életkor, amely már megköveteli magának a felnőttek komolyságát és realitását? Miért kell egyeseknek túl hamar felnőniük, másoknak pedig sosem? Nekem miért kellett, hogy túl korán felnőjek?
„- Aki bújt, aki nem, én megyek!
- Ne, várj még egy kicsit! Nem találtam még meg a tökéletes búvóhelyet.
- Na jó, rendben. Egy, kettő, három..."
A végtelen halmaza több, mint egymillió, több, mint egymilliárd – számunkra, tudatlan halandók számára azonban teljesen felfoghatatlan ép ésszel. Egyeseknek csak egy pillanatig tartó, másodpercek törtrésze alatt elillanó végtelenség jut, míg másoknak hosszú, az örökké valóságig folytatódó halmaz, tele megszámlálhatatlan eseménnyel – melyeket az ember legszívesebben elfelejtene. Amelyeket legszívesebben elfelejtenék.
Mindig is irigyeltem azokat az embereket, kik egy aprócska halmazt hordanak hátukon, kik élete egy pillanat alatt múlik el, lesz porrá – megóvva őket ezzel az örök kárhozattól.
*****
Szokásos, komor ábrázattal az arcomon lépkedtem lefelé a központ fehér márványlépcsőin, oldalamon három férfival, akiknek az volt a feladatuk, hogy figyeljenek arra, nehogy kárt tegyek másokban, az intézményben vagy esetleg magamban. Egyhangú koppanások zaja visszhangzott a márványlépcsőkkel borított folyosón, én pedig leszegett állal meredtem mezítelen lábaimra. Egy fok, két fok, három fok – egyre több és több, a végére az ember pedig már nem is tudja követni, hány lépést tett meg ezeken a véres, emberi mocskoktól szennyezett fokokon haladva.
Ismét elbambulhattam. Az egyik – engem szorosan tartó férfi –, nagyot taszított rajtam, így néhány pillanatig tartó kábulatomból feleszmélve, ismét megszaporáztam lépteimet, alkalmazkodva a mellettem menő talpak tempójához és a szokásos, hétfő reggeljeimet kitöltő programom felé vettük az irányt.
„Beszélgető kör." – egy hely, ahol magad lehetsz. Egy hely, ahol mindenki megért és ahol te is megérted a többieket. Egy hely, ahova az embert a gyógyulás érdekében küldik – látszólag –, a valóságban azonban; nem több egy olyan helynél, ahol további agyátmosó kísérleteket végezhetnek el rajtunk. Heti egy alkalmas kezelés, ahová a Fejlesztési és Kisegítő Intézet tagjaiból válogatják be a legsúlyosabbakat, hogy gyógyítás néven kezdhessék meg rajtuk az átprogramozást.
" A Koreai Állam és a kormányunk már nagyon várja, hogy újra a köreiben köszönthessen, polgártárs." – egy jelige, egy mondat, amely hamis reményeket kelt, ami elhiteti az emberrel, valóban van még valaki, akit érdekel a hogyléte. Korea vár, Korea ismét befogad, de azt már senki nem teszi hozzá, hogy Korea volt az, aki el is dobott magától.
Egyszer mindenki egészséges volt, egyszer mindenki kiegyensúlyozott és harmonikus életet élt, olyat, amelyről az unokák valószínűleg már csak úgy fognak hallani, mint régi mondák és tündérmesék. Pedig nem mindig volt minden olyan szürke és mérgezett, ahogyan én sem voltam mindig ilyen; ilyen sötét és halott.
