¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Az elhagyatott városrészekben nem az az igazán rémisztő, hogy egykoron emberek laktak ott, s ma már nem maradt több az otthonaikból, mint omladozó falak, hanem az, hogy egykoron te is itt éltél, s emlékeid mégis oly' zavarosok, hogy abban sem vagy biztos, tényleg megtörtént-e, vagy csak a képzeleted szerette volna elhitetni veled; egykoron számodra is létezett egy olyan hely, amit úgy hívhattál; otthon.
Wonwoo még az igazak álmát aludta, mikor Seungcheol, Baekhyun és jómagam, egy negyvenfőnyi emberrel együtt zötykölődtünk az állam által kijelölt, régi buszon – mikor a Nap még javában aludt, s a Hold világított helyette fényesen –, igyekezve az immáron kihalt város felé, ahová erre a hétre lettünk beosztva.
Talán egyesek kedvelték az ilyesfajta munkákat, mert végre kiszakadhattak az intézmény falai közül, s esetleg egy kis időre a nosztalgia kellemes, vagy kevésbé kellemes forrósága lepte el a mellkasukat, mikor friss – vagy valami olyasmi – levegőt szívhattak végre, s bőrüket a Nap sugarai, a szellővel karöltve cirógatták.
Én nem tartoztam ezek közé az emberek közé. Nem vágytam a természet nyújtotta átmeneti, délibáb-szerű szabadságra, nem akartam látni az eget, a felhőket, a kiszáradt füvet, s a helyére törő friss hajtásokat. Amikor felnéztem az égre; nem szerettem volna megérinteni a Napot, nem párásodtak be íriszeim az égen nyugvó, festői színkavalkádtól. Bármennyire igyekeztem; képtelen voltam értékelni az ilyesfajta apró, de legalább valódinak tűnő örömöket.
Ha felnéztem az égre; a szüleimre gondoltam, és arra, hogy remélem, nem létezik a Mennyország, s hogyha az ember meghal, akkor meghal. Nincsen újjászületés, nincsen egy lelkek számára fenntartott égi paradicsom; nem akartam, hogy lássák, hova kerültem, mi lett belőlem, mit tett velem az élet. Amikor néhányan a rozoga buszról lelépve kinyújtóztatták végtagjaikat, mintha csak a Napért nyújtózkodnának, s láttam, ahogy a vékony ruháik alatt kiálló csontjaik bőrüket feszítik szét – én arra gondoltam, hogy mennyire igazságtalan óriáscsillag ez a fénylő Nap, hogy hiába világít nekünk nappal, s rejtőzik el előlünk éjjel, valódi fényt sosem ad.
S amikor az égen nyugvó, festői színkavalkádot figyeltem, miközben görnyedő hátaimon kövek zörrentek össze; a felkelő Nap narancsos fénye csak a kasztom színének szalagját juttatta eszembe, míg a horizonton nyugvó maradék lila és kék a sebeket; a sebeimet, amik egy ideig veszettül fájtak s kínozták testem, s végül megtanultam; a lelkemben tomboló hegek ezeknél sokkalta veszélyesebbek.
Egy háborúnak mindig lesznek vesztesei, és nyertesei egyaránt. Észak és Dél egyesülésének örömteli perceiben; mikor még aprócska kisfiúként édesanyám ölében ülve meredtem a televízió képernyőjére, figyelve a két bácsit, akik kezet ráztak, s boldogan mosolyogtak a kamerába, szemeikben könnyek rejtőztek. Én is sírtam. Valójában fogalmam sem volt arról, hogy mi történik, de úgy éreztem, hogy ez egy olyan pillanat, amikor nem kell erős kisfiúnak lennem, amikor mindenki sír egy kicsit, azt azonban nem tudtam, hogy örömükben, vagy gyászukban teszik mindezt. Mellkasomat különös bizsergés lepte el; úgy éreztem teljes vagyok, most már mind teljesek vagyunk. Anya átölelte a derekamat, én pedig mosolyogva fordultam feléje, szemeim sarkából apára és nagyapára tekintve; ők miért nem sírtak velünk?
