Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
Néha, csöndes napjaimon sokat gondolkodtam azon, hogy vajon a születés egyenlő-e az élettel, vagy csak egy esélyt ad arra, hogy mellkasunkat megtelítsük levegővel, kinyissuk pilláinkat, megszeressünk és meggyűlöljünk ételeket, tárgyakat és személyeket, világot lássunk és virágokat, nevessünk, vagy sírjunk – kinek melyikből jut több. A megszületés lehetőség az életre, az élet pedig egyenes úton kísér minket a halálba. Valójában mindig is igazságtalannak tartottam, hogy újszülöttekként nem adnak nekünk lehetőséget arra, hogy eldöntsük, élni akarunk-e valóban, vagy sem. Élni akarunk. Persze, hiszen mindenki élni akar. De hogyan? Miként? Megszülethetünk, majd meghalhatunk hetven vagy akár nyolcvan év múlva is, anélkül, hogy valóban esélyt kaptunk volna az életre.
Anya, anya, anya...ha tudom, hogy ilyen érzés szeretni, inkább meghaltam volna, mielőtt élni kezdek.
Talán minden egészen másképp alakult volna, ha nem ismerem meg Taehyungot, és nem néz rám azokkal az igéző, aranysárga szemeivel, és nem látom meg gyönge és védtelen alakját, ha aznap esetleg mégsem jutok el a Beszélgető körbe, vagy a férfi helyett, aki immáron alulról szagolja az ibolyát, én lennék az egyetlen, aki a föld alatt nyugszik. Ha akkor nem ismertem volna meg, a mellkasomban tomboló fájdalom is ismeretlen lenne a számomra, és igaz, nem tapasztalhattam volna meg, milyen igazán élni, érzésekkel túlfűtve élni, de azt sem, hogy milyen az, mikor az ember ismét elveszít valaki számára igazán fontosat.
*****
A napok teltek, a fájdalom azonban nem múlt. Azt gondolom, valahol a lelkem mélyén már sejtettem, miért is kínzott ennyire az arany szemű elvesztése, de jobbnak tűnt nem felszínre hozni ezeket az érzéseket és töprengeni rajtuk, mert beleőrültem volna a ténybe, hogy talán soha nem szerettem senkit sem annyira, mint amennyire néhány hónap leforgása alatt megkedveltem azt a különleges fiút, azt, akit elvesztettem, mielőtt igazán az enyém lehetett volna.
Annyira fájt, hogy magam sem értettem, hogy nem haltam még bele ebbe az intenzív érzésbe, ami belülről feszítette szét a mellkasomat, és amihez hasonlót már jó rég, vagy talán még soha nem tapasztaltam. Meg kellett volna halnom, igen. Hiszen egészen idáig, néhány hónappal ezelőttig mit sem akartam jobban, mint megszűnni létezni, mert ez a világ, s benne én is túl mocskos voltam; nem érdemeltem meg az életet, és az élet sem érdemelt meg engem.
Igen, meg akartam halni, azonban jött valaki, akinek a közelségében nem azon gondolkodtam, vajon hány nap van még hátra addig, amíg a végzetem el nem jön értem, mert azt éreztem, hogy igen, megtaláltam; Ő a végzetem, miatta vagyok még itt, miatta vagyok még. Most már élni akartam, borzasztóan élni akartam, és mindezt vele szerettem volna. Noha soha nem mertem volna hangosan kimondani, de álmatlan éjszakáimon elképzeltem, hogy majd jön egy nemzet, egy fényes és dicső, aki felszabadít bennünket, aki megérti majd, hogy mi nem betegek vagyunk, csak nem törődtünk bele a sorsunkba. Néha talán egy-egy könnyem is végig folyt az arcomon – a matrac gyűrődéseiben gyűlve össze bánatos kis óceánná –, amikor elképzeltem, hogy jön egy sereg, amely berobbantja a kapukat, és az emberek rohannak kifelé az épületekből, mintha nem lenne holnap, és elképzeltem, hogy én is rohanok, hogy Taehyung a karajaimban, és nevetek, és ő is, és sírok, ahogy ő is, de ezek most örömkönnyek, és egy pillanatra elhittem, hogy talán nem is beteg, csak nem akart beletörődni a szánalmas sorsába, ahogy én sem.
