Schoolboy [jikook] ✔︎

Ellenség

Egész órán próbáltam lepipálni a srácot, de a nyomába sem értem. Szinte vért izzadtam, de nem bizonyult elégnek tudásom. Végeláthatatlanul bénának éreztem magam, mégsem adtam fel. És ez így ment egész nap. Nyomorult vagyok, ezen nincs mit tagadni...
Éppen a szekrényembe pakolásztam, majd mikor becsuktam azt, az új srácot pillantottam meg, amint a vasdoboznak támaszkodva figyel engem.
-Szia!- mosolyodott el. Köszönésre sem méltattam, a szekrényajtót becsapva indultam az osztályba. Sietősre vettem lépteimet, habár üres volt a suli. Órám sem volt már, csupán pár enciklopédiáért indultam, hogy holnap "legyőzzem" az új fiút.
-Héj, most hová mész?- ért be, hiába siettem, hiába mentem a hosszabb úton, nem tágított.
-Mit akarsz?- fordultam felé már az osztálytermünkben.
-Megismerni téged.- vigyorodott el. Ha most nem lennék rá dühös, egészen biztosan elidőznék fekete haján, csillogó szemein, formás orrán, duzzadt ajkain, aranyos nyuszifogain, eres nyakán... Na jólvan, Park Jimin, fejezd be!
-Hagyj békén...- motyogtam feleszmélve, majd a vaskos könyveket gondosan a taskámba téve hazafelé vettem az irányt.
-Mi bajod van velem? Hahó! Jimin!- sétált mellettem, mire megtorpantam. Amióta suliba járok, soha senki nem hívott a nevemen. Mindig "stréber", vagy "kiskedvenc" voltam. Ez a srác már akkor meglepett, amikor rámköszönt, nem méghogy amikor egyenesen a szemembe mondta, hogy meg akar ismerni, vagy amikor a nevemen szólított.
-Lennél szíves egyáltalán rám nézni?- állt meg előttem. Lassan rá emeltem tekintetem. Teljesen elvesztem szemeiben, a szívem pedig hatalmasat dobbant. Mégis mi a fene volt ez?
-Miért vagy velem ilyen?- hajolt hozzám közelebb, mire hátráltam egy lépést.
-Milyen?- kérdeztem ártatlanul pislogva.
-Nem veszem be Jimin, jól tudod miről beszélek!- túrt hajába, erre a mozdulatra pedig résnyire elnyíltak ajkaim.
-Nem igazán értem hova akarsz kilyukadni.- rántottam vállat, majd elindultam. Nem fogom az orrára kötni, hogy nem kedvelem őt. Az sem hat meg, ha ő néz ki legjobban az egész suliban.
-Ne butáskodj! Jól tudod mire értem!- állt elém, így sikeresen mellkasának ütköztem. Csak most vettem észre, hogy milyen magas. Talán egy fejnyi különbség lehet köztünk.
-Sajnálom.- motyogta lehajtott fejjel.
-Megszoktam.- rántottam vállat, majd egy sziát motyogva elindultam. Ezúttal nem követett, hanem lefordult a szomszéd utcába.
Miért érzem azt, hogy utálom, mégis a legszívesebben vele lennék?