Schoolboy [jikook] ✔︎

Menő

Tegnap anyámékat sikeresen rávettem a hajszínváltoztatásra. Így ma suli után be is nézek a fodrászhoz.
-Hé! Jiminie!- hallottam barátom hangját, mire megtorpanva fordultam meg.
-Szia Tae.- motyogtam, mikor mellém ért.- Milyen volt a buli?
-Ó, hát fantasztikus! Kookie nagyon jófej!- nevetett fel, mire lesütöttem tekintetem. Jól érezte magát. Nélkülem.
-Ennek igazán örülök.- erőltettem magamra egy hamiskás mosolyt, majd lassan elindultam.
Az épületbe érve igencsak sokkoló látvány fogadott. Az új srác a suli "menő" srácai között álldogállt és nevetgélt. Aztán az én egyetlen barátom is csatlakozott hozzájuk. Egyedül álltam az aula kellős közepén, barátok nélkül, és figyeltem, amint mindenki más jól érzi magát. Egy kicseszett csődtömeg vagyok.
-Hé! Park!- hallottam a népszerű diákok "vezérét", azaz Namjoont. Földbe gyökerezett lábakkal figyeltem, amint ő és a bagázsa, Taehyunggal és "Kookieval" együtt megindulnak felém.
-Mizu Nyomi?- lökött egyet rajtam Namjoon, aminek köszönhetően nekiestem a szekrénynek, de szerencsére megkapaszkodtam.
-Na mi az, nem válaszolsz?- bökött mellkasomra egy másik srác, név szerint Hoseok. Nem az fájt, hogy bántottak. Inkább az, hogy az a két személy, akiknek a segítségére a leginkább számítottam, végignézték az egészet. Taehyung szemében félelmet és sajnálatot láttam, az új srácra pedig már rá sem mertem nézni.
-Nyomorék stréber.- köpött le a csapat piperkőce, azaz Seokjin, mire lesütöttem tekintetem. Igazuk volt. Rohadtul igazuk volt. Csak a tanulás érdekel semmi más, ennek tetejébe pedig még nyomorék is vagyok. Ha pedig kiszívatom a hajam, abba fognak belekötni. A rutinjukká vált Park Jimin szekálása.
-Remélem jól orravágódsz valahol.- szólalt meg a legnyurgább, a nevezetes Yoongi. Állítólag a legköcsögebb ember az iskolában.
Bekönnyesedett szemekkel pillantottam fel a csoportra, mire pár "hisztis" beszólás után szerencsére magamra hagytak engem. A vasszekrény mentén lecsúszva öleltem át lábaimat, majd térdeimre hajtottam fejem.
Nem maradhattam ott, féltem, hogy visszajönnek és még a lelket is kiverik belőlem. Nagy nehezen lábra tornáztam magam, majd a legközelebbi mosdóba vánszorogtam. Magamra zártam az utolsó fülke ajtaját, majd a földre kuporodva felzokogtam.
Már pár perce sírhattam, amikoris ajtócsapódást hallottam. Lélegzetvisszafojtva hallgattam végig, amint valaki dob egy sárgát, majd kezet mos. Miután csend volt pár percig, úgy véltem, az illető elment, így szipogva törölgetni kezdtem kisírt szemeimet.
-Van itt valaki?- kérdezte a srác (gondolom, ugyanis férfi mellékhelyiség volt...).
-Menj innen.- hüppögtem, de nem hatotta őt meg kérésem, nyílt a fülke ajtaja és az új osztálytársam dugta be fejét rajta.
-Jiminie.- ijedt meg, majd maga mögött bezárva a falapot, elém guggolt.
-Hagyj békén, JeongGuk.- motyogtam, kerülve a szemkontaktust.
-Csak segíteni szeretnék...- simított felkaromra, mire bizseregni kezdett az alhasam. Kellemes érzés volt, de el kellett löknöm a kezét.
-Akkor kellett volna segítened, amikor Namjoonék szekáltak engem, nem pedig szánalommal a tekintetedben végignézned.- morrantam fel. Rohadtul rosszul esett.
-Én... Sajnálom Jiminie.- hajtotta le fejét, majd felállva megfogta kezemet és felrántott engem. Hogy lehet ilyen erős valaki?- Jóvá szeretném tenni. Kérlek.- fogta még mindig kezem, mire enyhe pír szökött arcomra.
-Utállak.- sírtam el magam, mire gyengéden magához ölelte rázkódó testemet. Nyugtatóan simogatta hátamat, amit most nem takart a táskám, ugyanis az a fülke koszos padlóján hevert valahol.
-Különleges vagy, Jiminie.- suttogta fülembe, mondatára pedig végigfutott gerincemen a hideg.
-Ha különleges lennék, szeretnének engem az emberek. De mindenki csak gyűlöl engem. Mindenki elhagy, mert nem vagyok elég jó.- temettem arcomat mellkasába, mivel nem igazán értem őt fel. Férfias illata az orromba kúszott, mire akarva-akaratlanul, de elmosolyodtam, apró kezeimet pedig dereka köré kulcsoltam.
Mégis mit gondoltál Park Jimin? Hogy majd itt helyben megcsókol téged? Esetleg megkéri a kezed? Mert igenis beleszerettél!
-Én... Sajnálom.- toltam őt el magamtól, ami igencsak nehezemre esett.- Nem leszek többé a nehezedre, ígérem.- kaptam fel a táskám, és nem foglalkozva azzal, hogy utánam szólt, kiléptem a helyiségből, hogy beérjek órára. Mi van velem?

Sziasztok Babák! ^^
Itt is lenne az újabb rész, ezúttal hosszabb és eseménydúsabb, remélem tetszik. Véleményeitekre kíváncsi lennék, nyugodtan írjátok le kommentben, vagy voteoljatok. További kellemes szünidőt!
Pápá ❣
~Shoya