Érzők I. - Változás (Befejezett)

2.fejezet: Az első nap

Az igazgató folyosókon vezetett keresztül. Olyanokon melyek üresek voltak, leszámítva néhány gyereket vagy tanárt.
- Gyerekek figyeljetek- szólalt meg a férfi - ő itt Várhelyi Jason, az új osztálytársatok...Ha lehet, ne üldözzétek el!
A tanár utolsó szavaitól nyugtalanság fogott el.
- Én aztán nem fogok mellé ülni biztos egy
idióta - Kiáltott fel egy lány alighogy az igazgató eltűnt a távolban.
Nagyszerű meg is volt a bemutatkozás - gondoltam magamban.
- Ne mondj ilyet, még csak nem is ismered - kelt a védelmemre egy hosszú szőke hajú lány.
A másik lányon látszódott, hogy legszívesebben vissza szólt volna valamit, szinte remegett az arca annyira kiakarta mondani, de nem merte, mert a tanárnő már elég közel járt hozzánk szóval nagy valószínűséggel ő is meghallotta volna.
Nem tudtam, hogy a tanárnő aki már ott állt mellettem mindig időben érkezik-e vagy csak a véletlen műve volt, mert amikor megszólalt a csengőszó már tódultunk is be a tanterembe.
Bent mindenki helyett foglalt. Illetve mindenki, kivéve engem, hisz nekem még nem volt.
Próbáltam találni egy üres padot, de nem akartam túlságosan feltűnően. Tehát lassan elnéztem balra, majd jobbra.
- Jason ülj mellém - hallottam egy édes hangot a hátam mögött, megfordultam és megláttam a szőke hajú lányt a folyosóról.
Halvány mosollyal az arcomon ültem le mellé és ránéztem elővett könyveire és szomorúan tudomásul kellett vennem nem a kedvenc tantárgyam lesz.
Szóval elővettem a nyelvtan felszerelésem és tekintetemet a tanárnőre szegeztem.
- Gondolom te vagy az új tanuló - nézett szúrósan a szemeimbe - nem tudom nálatok, hogy volt, de ebben az intézményben a diákok a tanórák elején a tanárokat felállva köszöntik.
Nem szóltam semmit inkább csak óvatosan felkeltem, de közben körbe néztem és igaza volt valóban rajtam kívül mindenki állt.
- Nagyszerű. Jelentést kérek.
-Tanár asszonynak tiszteletre méltóan jelentem, az osztályban 28 tudásszomjas gyermek van, akik közül hiányzik Szép Luca.
A furcsa jelentést követően helyet foglaltak én pedig követtem a példájukat, mint a falka legújabb tagja.
A padtársam fordult felém.
- Nyugi ő mindig ilyen.
- Oh, akkor jó, már féltem, hogy máris rossz benyomást tettem rá.
A tanárnő szúrós tekintete újra engem fürkészett, természetesen legnagyobb örömömre.
- Látom nem bírsz csendben maradni. Gyere ki és beszélj magadról.
Nem mertem ellent mondani neki, pedig utáltam amikor ki kellett állnom mások elé, ám a baj mégsem csak ezzel volt. Magamról kellett mesélnem. Számomra ennél rosszabb büntetés nem is létezhetett. Kiérve kiválasztottam a terem egyik sarkát és mintha csak vele folytatnék egy dialógust, előadtam monológomat.
- Nevem Várhelyi Jason, 14 éves vagyok. Szüleimmel és a húgommal élek, de van még egy bátyám és egy nővérem is. Röviden ennyi...
Természetesen tudtam volna beszélni, de nem volt kedvem és bár nem látszott, de teljes testem remegett.
- Nos, akkor kérlek foglalj helyet és ne szólj egy szót sem.
Alig, hogy a helyemre értem a tanárnő felkelt kényelmes székéből, megragadott egy krétát és a táblához lépett.
Kicsengetésig körülbelül olyan három- négy oldalt írhattunk tele. A kezem bele is fájdult ám a napnak messze volt még a vége. A csengőszó után mindenki felkelt, elpakolta a tankönyvét, füzetét, valamint minden egyéb apróságot, amit a padjára rakott az óra elején és elhagyták a termet. Mire körbe néztem már egyedül voltam és tudatosult bennem, hogy még órarendem sincs. Nem tudtam milyen órám lesz, de ha tudtam volna akkor sem hiszem, hogy megtaláltam volna a termet.
- Bocsi, elfelejtettem, hogy valószínűleg nincs órarended. Gyere utánam - jött vissza a szőke lány, egyedül ő volt kedves velem. Bevallom ilyet nem tettek értem még soha, ez pedig  megmelengette szívemet.
Kiléptünk a zsivajjal telített folyosóra, ami úgy nézett ki, mint egy háborús övezet. A termek ajtajai tárva nyitva voltak, sok helyet elvéve az amúgy is szűk folyosóból. A diákok pedig csak mentek s mentek. Az sem érdekelte őket, ha valami miatt nem lehetett előbbre jutni. Ilyenkor ugyanis elkezdődött a lökdösődés. Bár igaz ennek az ellentéte is jelen volt. A díszpinty lányok, akik csak hirtelen felindulásból megálltak a tömeg közepén, hogy megbeszéljék kinek milyen a körme vagy, hogy kibeszéljék azt, akit közösen utálnak.
Csiga lassan, de legalább haladtunk. Lépésről lépésre távolabb jutva, legalábbis egy bizonyos pontig. Úgy öt ajtónyira az újdonsült osztályomtól, egy kisebb ember torlaszba akadtunk.
Próbáltam elnézni a vállak és fejek tömkelege között, hogy rájöjjek mi okozza a dugulást, amikor éles fájdalom nyílalt a hátam közepébe és arra eszméltem, hogy a falnak támaszkodok.
- Ezt nem hiszem el, már megint az a hülye pad. Ehhez jobb lesz, ha hozzászoksz, mert mindennapos, Jason... Jason hol vagy? - nézett körbe pártfogóm - Hogy kerültél te oda?
Éreztem ahogy kezeivel gyengéden karon fog és felhúz.
- Nem tudom, de szerintem valaki fellökött.
Igaz a válaszom nem volt túl sokat mondó, de ezen kívül csak a fájó hátamat tudtam volna megemlíteni. Viszont az panaszkodás lett volna, amit nem szeretek. Mármint, ha én panaszkodók.
A teremajtó nyitva volt, bentről pedig őrült hangok jöttek. Nem viccelek olyan volt, mintha egy őrültek házában vagy az új hegyvölgyi állatkertben lennék.
Ennek ellenére természetesen beléptem a terembe, hol orromat a friss festék összetéveszthetetlen illata csapta meg. Maga a terem nem volt túlságosan más a többitől. A falak olyan zöldek voltak, mint a fű. Mikor ránéztem úgy éreztem, mintha a szabadban járnék.
Az ajtóval párhuzamosan fekvő falban három ablak helyezkedett el, amik egy társasházra adtak rálátást. Az ablakok között pedig ódivatú radiátorok adtak meleget a hideg téli napokon.
Leültünk a másik teremmel megegyező helyekre és közben
vetettem egy kósza pillantást a padokra. Mindegyik új volt. Nem voltak mélyedéssel, karcolással, firkákkal tarkítva. Még.
Bár mind ez a székekről nem volt elmondható. Az enyém is úgy nyikorgott mikor ráültem, mint egy olajozatlan templom ajtó.
Eléggé feszengtem is miatta, levegőt venni is csak félve mertem venni, nehogy megint megszólaljon az óra csendjében.
Gondoltam jobban szemügyre veszem a padtársamat, ha már együtt töltjük mindennapjainkat.
Szökés hajjal, tenger kék szemekkel, pisze orral rendelkezett. Szemében pedig ott égett még, mit a felnőttek gyakorta elveszítenek: a gyermeki tűz.
- Szeretnél valamit kérdezni? - nézett rám meglepően, valószínűleg észrevette mennyire vizslatom a szemeimmel.
- Igazából igen. Mi a neved?
- Tényleg, de hülye vagyok - vigyorgott rám - a nevem Emma Summer. Ha jól tudom te pedig Várhelyi Jason.
- Igen
-Lenne néhány kérdésem, ha nem baj.
- Persze- válaszoltam
- Van háziállatod?
Hát igen a szokásos kérdés, erre számíthattam volna, elvégre ez olyan barátkozós alapkérdés, mint a hogy vagy? illetve milyen idő van?.
- Nincs, de talán most, hogy egy kertes házba költöztünk talán lehet.
Régóta szerettem volna már egy kutyát, de édesanyámnak mindig volt valamilyen kifogása, kicsi a ház, kicsi vagy, nem tudnál róla gondoskodni. Egy szó, mint száz, mindig egy magányos szobában eltöltött, kutya rajzokkal teli, rajzlap szorongatása volt a míg a kezeim el nem zsibbadtak és zsongó fejjel el nem nyomott az álom.
- Szoktál olvasni?
- Természetesen igen. - válaszoltam elveszve Emma szemeinek mélyén.
Nem akartam a válaszommal ingerültnek tűnni, de sosem értettem ezt a kérdést. Bár igaz vannak, akik kerülik az olyan nagy írók műveit, mint Verne Gyula (Jules Verne) vagy pedig Alen Poe, de akkor is mindenki olvas valamit valamikor bár, mint később kiderült számomra bármi nemű tanulási nehézségtől mentesen vannak, akik csak nyolcadikban tanulnak meg normálisan olvasni.
- Elmehetek, majd valamikor hozzátok?
Arcomra erőltetett mosoly ült ki. Az igaz, hogy mindig is barátot akartam, de nem ilyen hamar. Ajkaimat szólásra nyitottam, de tekintettem végig siklót a lány gyönyörű bőrén, mely halványan csillogott a napsütésben, dús ajkain melyek vörösebbek voltak, mint a vér és eluralkodott rajtam valami.
- Igen - beugrott hirtelen mit mondtam és meglepődtem magamon
- Természetesen, csak tanulni.
Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem vette észre lányos zavarom, ami nálam nagyon is gyakori szokás volt.
- Jut eszembe mondok néhány dolgot a töri tanárról, mert nem egy egyszerű eset.
- Ő sem - jutott eszembe az első órám, de még inkább a tanár.
- Nos a neve Graham. Mindig Mr. Grahamnak kell hívni, nála szigorúbb embert még soha életemben nem láttam. Ahhoz, hogy a szívébe lopd magad versenyre kell menned és készülj, biztos kérdezni fog tőled, mert új vagy és kíváncsi lesz a tudásodra...
Emma csendben maradt, mert amint megszólalt a csengő, már nyílt is ki az ajtó.
Mr. Graham lépett be rajta. Magas egyenes állású, szúrós tekintettel rendelkező férfi volt. Barna öltönyt, öltöny nadrágot viselt.
Könyveit letette az asztalra és így láthatóvá vált, hogy mennyire megfogta azokat az idő, itt- ott megsárgultak, megszakadtak, bár a tanár urat láthatóan nem zavarta.
Egy újabb jelentést követően Graham helyet foglalt és az osztály is leült, amit a tanár pásztázó tekintette követett.
- Üdvözlöm önöket a 7. tanévük első Történelem óráján - ahogy beszélt szinte megrezegtette az ember csontjait, az sem segített a helyzeten, hogy a tekintete sosem állapodott meg, legalábbis míg észre nem vett engem.- és te vagy Jason sokat hallottam már rólad, Anikó nénitől a volt történelem tanárodtól. Felállt a férfi, hogy belekezdhessen az órába.
- Még mielőtt a tanév anyagába bele kezdnénk gondoltam a heti órákon valamilyen szinten ismételnénk. Első kérdésem milyen szakaszokra osztható fel az őskor?
MR. Graham nyakát nyújtva kereste ki tudja a választ. Látszott, hogy vannak, akik semmit sem tudnak voltak kik már szinte a pad alatt bújtak el a fenyegetés elől. Természetesen voltak akiket néhány diák strébernek nevezett, mert olyan gyorsan forgatták a könyv lapjait, hogy az majdnem felgyulladt, de voltak kiket nem érdekelt semmi és padjuk alatt nyomkodták fejlett telefonjaikat nem félve a tanár árgus pillantásától illetve a megrovástól, ha kiderül titkos tevékenységük.
- Senki - kérdezte Graham emelt hangsúllyal.
Láttam, hogy senki sem fogja tudni és bármennyire is ellenálltam végül alul maradtam magammal és kezem a magasba lendült.
A férfi gyengéden és alig észrevehetően bólintott.
- Három fő részre osztható a kőkora, a vaskorra, valamint a bronzkorra.
Arcomra magabiztos mosoly ült ki, és kivételesen nem érdekelt mit gondolnak mások, mint ahogy az sem ha ezért strébernek fognak titulálni.
- Pontosan. Példát vehetnének Jasonról.
Láttam ahogy néhányan a szemüket forgatták vagy épp hátra szólnak valakinek, ám nem zavart.
Az óra további része is elég érdekes volt számomra. Volt szó még Arthur király legendájáról, rómaiak és görögök hódításáról. Ami pedig a legjobb volt, hogy minderről MR. Graham képes volt úgy beszélni, hogy az ember azt örömmel fogadta és szívébe zárta.
- Lassan csengetnek - zárta le az órát - Következő alkalommal belekezdünk az első világháború előzményeibe. Jason picit ide tudnál, majd jönni?
Emma aggódva nézett rám, félt, hogy el fogok veszni.
- Nyugi, csak mondd meg milyen óra lesz.
-Tesi.
Hát nem éppen ezt szerettem volna hallani, valahogy ezzel az órával sosem voltam túl baráti viszonyban.
Kicsengettek. A többiek a lehető leghamarabb elhagyták a termet én pedig lassan oda battyogtam a tanári asztalhoz magamban azt kívánva, hogy a lehető leghamarabb essek rajta túl.
- Jason úgy látom van érzéked a történelem tanuláshoz. Voltál már belőle versenyen?
Meglepett, amit Mr. Graham mondott, eddig még egyetlen oktatóm sem akart elküldeni versenyre, természetesen azért örültem a kérdésnek, csak nem tudtam mit válaszoljak rá.
- Nem - adtam meg végül a rövid és határozott válaszomat.
Felvonta borz szemöldökét, ami vicces kinézetet kölcsönzött amúgy szigorú arcának, nyilván meglepte őt kijelentésem.
- Akkor ez megváltozik. Szeretném, ha a tanév végi versenyre jelentkeznél, szerencsére még sok időd van átgondolni. Most mehetsz le ne késd az órád.
- Rendben, köszönöm. Át fogom gondolni. Viszontlátásra.
-Viszontlátásra.
Kiléptem újra a folyosóra és újra a hömpölygő tömegbe keveredtem.
Bár Emmát sikerült lenyugtatnom igazság szerint teljes lényemben remegtem. Teljesen egyedül egy új helyen nem egy kellemes dolog, de legalább nem osztálytermet kellett megtalálnom és ez azért bizonyos mértékig biztonságérzetet nyújtott számomra.
Tettem néhány kört az iskolában és minden egyes alkalommal kevesebb és kevesebb gyerek volt. Mikor már a sokadik köröm után egyedül róttam az ürességtől kongó folyosókat, nyugtalanság fogott el. Órámra tekintettem, ami 10: oo-t mutatott, ami azt jelentette, hogy az óra 2 percen belül kezdődik. A félelem valósággá vált.
Éppen mikor mélységes melankóliába kerültem volna, valami történt. A szemeimet nehéznek éreztem, fejem majd szétrobbant, de mintha a tudatom át lépte volna fizikai testem korlátait minden lassúnak és egyszerűnek tűnt körülöttem.
Végül jött egy érzés. Nehezen, de elindultam már sokadjára a folyosón. Míg nem elértem egy lépcsőt, amin lementem. Lent két lehetőség tárult elém: balra vagy jobbra fordulok. Bár én balra akartam menni az érzés azt sugallta, hogy jobbra menjek szóval így is tettem. Néhány lépéssel elértem egy óriási fém ajtót, amin volt egy apró ablak melyen nem lehetett átlátni. Rajta nagy vörös betűkkel: Tűz szakasz határ.
Tudtam, hogy jó helyen járok, előző iskolámban is pontosan ugyanolyan ajtó volt.
Szóval lenyomva a kilincset kisebb erőfeszítéssel bejutottam. Belépve lesétáltam az enyhén szűk és meredek lépcsőn.
- Te meg mit csinálsz itt- ütötte meg egy hang füleimet.
Lassan tettem egy fordulatot és bár az ablakon átszűrődő fény zavarta látásom, de egy sötét alakot véltem látni nem sokkal a lépcső előtt.
- Elnézést nem hallottam a csengőt - mondtam mi először eszembe jutott - Csak ma jöttem és...
- Tudod mit nem érdekel, csak menj és öltözz át - mondta felhúzott szemöldökkel.
Berontottam az öltözőbe. Benn senki sem volt már, ezért lepakoltam dolgaim a radiátor elé, mivel egyedül ott volt szabad hely és meg kell mondjam kellemes érzés volt bőrömön érezni annak melegét.
Pár pillanat alatt ruházatom már fehér torna pólóból, cipőből, vörös nadrágból, állt.
Végig néztem magamon mindent jól vettem-e fel, majd mivel úgy véltem rendesen van minden elindultam a "terembe „.
Valóban késtem. A tanárnő előtt diákjai nyílegyenes sorai álltak miről a katonaság jutott eszembe s ettől elborzadtam.
Rohanva dobtam az öltöző kulcsát a padra és gyors, határozott léptekkel a tanár mellett találtam magam.
- Végre. Ahogy látom te vagy a legmagasabb szóval állj be Barabás elé.
Eleget tettem a kérésnek és így megtudtam nézni magamnak a nőt.
Rövid szőke haja volt, kék szeme. Ruhaként kék szabadidős ruhát viselt. Nyakából pedig vörös műanyag síp lógott mit megviselt már az idő és néhányszor közeli kapcsolatba keveredett a fallal néhány idegesítő diáknak hála.
Bal alkarján pedig egy bőr szíjas arany óra volt.
- Hat kör futás, nincs előzés. – Zengte és hangja beterítette a termet.
Megindultunk. Az első néhány kör még viszonylag egyszerűen ment. Aztán lábaimba éles fájdalom nyílalt, szemeimet pedig csípte a homlokomról lefolyó veríték.
A fájdalom természetesen lelassított, de nem álltam meg. Persze mögöttem máris elkezdtek kiabálni.
- Fuss már, miért megyünk már ilyen lassan.
Ennyi elég volt ahhoz, hogy koncentrációm meginogjon és teljes erőből az előttem futó lánynak ütközzem mindkettőnket a földre küldve.
Az óra menete természetesen nem állt meg. Csordányi tornacipő robogott el mellettem kisebb, nagyobb porviharokat kavarva melyek szemeimbe keveredtek.
Megdörzsöltem őket, felugrottam és kezemet nyújtottam az általam eldöntött lánynak.
- Sajnálom,  véletlen volt - szabadkoztam neki
- Semmi gond - szeméből sem tűnt ki undokság, szóval megnyugodtam.
Pillanatokig még tekintetemet a lány egyre távolodó alakján nyugtattam és vissza szálltam a sorba a kaján vigyorral rendelkező ragadozók közé, lehet, hogy a kijelentésem eltúlzottnak tűnt, de már ennyi óra is elég volt, hogy lássam azt az undokságot, álszínűséget, kétarcúságat, ami miatt pontosan tudtam, milyen emberek is. Olyanok, akik miatt menekültem az előző osztályomból.