Érzők I. - Változás (Befejezett)

13.Fejezet:Találka a nagymamával

Édesanyám tartotta a szavát és másnap viszonylag korán útra keltünk. Hosszú és többnyire unalmas volt az út Tölgyvölgybe. Egy út, ami furcsa emlékeket is megidézett. Felderengtek a múlt emlékei a gúnyolódások, a borzalmak. Hiába zártam el őket mélyen, mégis kiszabadultak az emlékeimnek ősi folyamiból.

Egyedül a táj töltött el pozitív gondolatokkal, ugyanolyan, ha nem még ezerszer gyönyörűbb volt, mint álmaiban, bár igaz, hogy álmaimban már régóta nem jártam e táj vidékét, de a látvány, mint mindig akkor is ámulatba ejtett. A smaragdzöld fű mely táncot lejtett a szél fütyölése szerint partnereikkel hajladoztak. Itt ott pedig felbukkantak az élővilág hírnőkei. Többek közt az árokban szaladó ravasz és meg megbújó narancssárga róka és szelíden figyelő kecses őzek miket a naiv ember, a laikus szarvasnak hihetett volna, de én megfigyeltem a kecses testfelépítést, a kis agancsot és méretbeli különbséget a két faj között, de bármelyikeket is látom a látvány csodája magával ragad.
Nem sokkára a motor zümmögése elhallgatott és a motor leállt egy nagy ház előtt. Látszott már, hogy az építmény már hosszú évek óta ott áll, nyomott hagyott rajta az idő vasfoga. A tető cserepei közül már jó néhány a földön hevert összetörve, a falakról a festék már nagy foltokban lemállott, s a falak is egyre inkább bedőlni látszódtak. És valami hiányzott, ami a városoknak és a legnagyobb mértékben a faluk jellemzője is a kerítés. Persze ez a nagyszüleim házánál nem véletlenül volt így. Nagy területen nem élt senki sem rajtuk kívül, sőt még házak sem álltak. Illetve az erdő kétharmada is a tulajdonukban állott már pedig egy akkora kerítést húzni nem lenne olcsó mulatság.
Még mielőtt kiszálltam volna rá néztem édesanyámra látszott rajta, hogy mekkora belső lelki akadályokat kellett át lépnie, hogy egyáltalán meg tegye ezt az utat. Szemeit pedig le nem vette a kormányról rá sem nézett a házra és egy szót sem szólt. Tudtam, hogy ezért hatalmas köszönettel tartozóm neki.
- Nem fontos ám bejönnöd- mondtam Emmának.
Ő kifújta szemébe logó aranyló fürtjeit, majd válaszolt.
- Ne hülyéskedj, ha idáig eljöttem be is megyek.
Erre sóhajtottam, majd mikor a levegő elhagyta torkomat bólintottam és kiszálltam a kocsiból a lány pedig követett. Rá néztünk a festői házra, majd elindultunk, lábunk alatt ropogott a színes avar.
Az ajtóhoz érve benyitottam, a szoba, ahova az ajtó nyílott pontosan az volt, mint a látomásomban és ettől nyeltem egy nagyot és bár számítottam is rá mégis különös érzés volt. A nagyim pedig ott ült a karosszékében és pontosan minket nézett.
- Szia nagyi néhány dolgot meg kellene beszélnünk.
- Végre itt vagy - hangja kellemes és lágy volt, de trillázó is, mint egy madár éneke - és itt van Emma Summer is.
Emma neve hallatán elkerekedett a szemünk és a lány tett pár lépést hátra a hirtelen megdöbbenéstől. Ennek ellenére próbálta azt mutatni, hogy nem fél, szemei elszántságot tükröztek, kihúzta magát és fel tette a kérdést, mely most úgy nehezedett szívére, mint egy súlyos kő, bár hangja magabiztos volt, ajkai remegtek beszéd közben.
- Honnan tetszik tudni, hogy ki vagyok?
Nagymamámat láthatóan nem lepte meg a kérdés továbbra is nyugodtan ült kényelmes székében.
- Kedvesem, bár még nem értheted, sok mindent tudunk rólad, és nem nyomoztunk utánad.
Emma ökölbe szorította kezeit annyira, hogy azok ki fehéredtek, szemei pedig elvörösödtek. Volt egy érzésem, hogy kiakad ezért gyorsan közbe szóltam.
-Hogyan léptél velem kapcsolatba?
Talán ez volt az a kérdés amire a leginkább kerestem a választ, ettől is féltem a leginkább.
- Te voltál az, nem én, beléptél az emlékembe én pedig meg éreztelek. Vagy tán még most sem érted? Jason te egy Érző vagy, képes vagy érezni mások érzéseit, fájdalmát, látod a Jövő homályát és a múlt szikláit, csak úgy tudsz dolgokat a semmiből.
Hirtelen nem éreztem magam alatt a padlót olyán volt, mintha zuhannék a mélybe. Hátamon a hideg szaladgált és levegő után kapkodtam.
- Ez hülyeség ilyen nincs biztos megörült, bár igaz voltak furcsa dolgaim, de akkor is ez lehetetlen. - gondoltam magamban.
- Tudom, hogy ez most egy kicsit sok, de a családunk réges-rég felesküdött a város védelmére, hogy megvédi azt a sötét lényektől és ha kell az emberektől is. Ezért egy monumentális alagútrendszer került megépítésre a város alatt, ez az alagútrendszer négy bejárattal rendelkezik, melyekből egy a könyvtárban, amit már megtaláltatok, egy az iskolátok pincéjében, egy abban a társasházban, ahol Emmáék laknak és végül az utolsó, ami itt a kertemben található.
-Mi a fene - hagyta el Emma száját akaratlanul is a mondat, bár valószínűleg csak én hallottam.
- Látom, hogy nem erre számítottatok, de meg is értem. Emma amikor neki álltál barátkozni az unokámmal és ott voltál mikor a képességei kezdtek előtörni, a sorsotok valamennyire . Te lettél Jason védelmezője, hogy ez mit jelent azt nem mondhatom el, de tudom, hogy rá fogtok jönni saját magatok is. Viszont a legfontosabb, mielőtt lejönne Bori valami mutatni szeretnék nektek.
A nagy mamám eres kezeivel nyomta fel magát a székből és nyúlt a botja után, hogy arra tudjon támaszkodni járás közben.
- Gyertek!
Kivezetett minket egy hatalmas, élettel teli kertbe. Ez a mesébe illő kert rengeteg növénynek adott otthont, többek között láttunk boszorkányfüvet, ibolyát, levendulát, kamillát, citromfüvet és még sok minden mást, amelyeknek illata a levegőben keveredve egy drága parfüm finom illatát adta. Ám volt valami, ami megtörte a kert szépségét. Egy nagy kiemelkedés, amit lepkék és pillangók tömkelege lepett el. Viszont volt valami különös azokban a lepkékben. Ez pedig nem csak nekem tűnt fel, hanem Emmának is. Oda ment és megérintett egyet a gyönyörű azúrkékben pompázó lepkék közül, azon ahelyett, hogy elrepült volna, csupán megrezegtette szárnyait, ez pedig nem volt éppen egy megszokott reakció. Nagyon meglepődtem szemöldököm szinte már a felhők között járt.
Ám nagymamát cseppet sem lepte meg sőt mintha egy mosolyt láttam volna átsuhanni az arcán. Hármat koppantott a botjával mire a lepkék és pillangók egytől egyig felreppentek. Nem tudom mi lepett meg jobban az, hogy felreppentek vagy pedig a nagy ósdi ajtó, amit elrejtettek a szemek elől. Igazából csak egy egyszerű itt-ott már megkopott faajtó volt, forgatható rézkilinccsel, amibe egy kristályokból álló rózsa volt vésve.
- Ahogy mondtam itt az alagútrendszer egyik bejárata, már évtizedek óta zárva van. Az igazat megvallva magam sem tudom mikor használtam utoljára- elővett a zsebéből egy nagy szintén rézből készült kulcsot -Ideje, hogy ez megváltozzon.
A kulcs nehezen és nyikorogva fordult el a régóta nem használt zárban. Ezt követően a nagyi kihúzta és kitárta az ajtókat. Így egy ismerős képet tárva elénk. A hosszú kőfolyósót, amit szintén kőből készült oszlopok tarkítottak. Padlója macskakővel volt kirakva és benne teljes sötétség honolt. Kár lett volna tagadni, pontos mása volt annak, amit a könyvtárban találtunk.
- Tehát ez az egyik lejárat. Mondanám, hogy menjetek és nézzetek körbe, de valamit még át kell adnom, mielőtt Bori lejön.
Alig, hogy elindultunk Emma kérdőn nézett rám s halkan fülembe suttogott.
- Már kérdezni akartam pontosan ki is az a Bori.
Mielőtt válaszoltam volna nagyimra néztem nem, mintha titok lenne, de valahogy mégis ösztönből néztem rá. Bár magam sem tudom miért elvégre nem hallott minket.
- Ő az én húgom és még a költözés előtt megkértük a nagymamát, hogy hadd lehessen nála amíg a költözés be nem fejeződik, mert még elég kicsi és lehet, hogy megviselné, ráadásul, addig nem akartuk, hogy elkerüljön a barátaitól, apa jött volna érte, de mivel eléggé elhúzódtak az átíratás ügyei, így csak most jött el volna vissza hozzánk, 1-2 hét múlva.
- Értem.
Nem álltunk meg míg el nem értünk egy nagy könyvektől roskadozó szekrényig. Ott nagyim leemelt egy nagy vaskos kötetet melyet vastag porréteg borította. Ő ráfújt mire nagy sötét porfelhő sűrűje vett minket körbe és orromba jutva ingerelte azt míg csak végül nem tüsszentettem. Utána viszont a könyv meg mutatta valódi pompáját. Bőrkötéses volt és barna, mint egy frissen lehullott falevél ősszel, címe nem volt, de ahogy bele lapozott a nagyim láttam, hogy kézzel írták és több kisebb nagyobb rajz is tarkította.
- Jason ez a könyv - fordult felénk és emelte a magasba- a tied, de nem nézhetsz bele!
Hirtelen lesokkolódtam. Már maga a nap furcsa volt és még élénken emlékeztem a látomásra is bár arra, hogy az volt, csak sokkal később jöttem rá. Egy könyv, ami tulajdonom, de nem nézhetek bele, nos úgy gondolom ez mindenki fantáziáját megmozgatta volna. Vajon miért kellett elrejteni előlem tartalmát?
A sornak viszont még nem volt vége. Újabb könyvek kerültek le a polcról egy vékony és egy kicsi. Eltekintve attól, hogy nem volt címük és puha kötéssel rendelkeztek semmi közös nem volt bennük és csupán egyszerűnek és átlagosnak tűntek.
- Ezekbe pedig nyugodtan bele nézhetsz és hidd el nekem még hasznukat fogod venni.
Elvettem őket és köszönetet mondtam bár még mindig heves vihar folyt a lelkemben, hogy mindaz, ami történik valóság-e vagy csupán egy reményt vesztett gyerek képzelgése.
- Nos akkor meg is volnánk pár perc és Bori le is jön addig rakok fel főni egy kis teát. Zöld jó lesz?
Válaszunkat meg sem várva a nagymamám alakja tova tűnt. Emmával egyedül maradtuk, de olyan volt, mintha az űr tátongana körbe minket. Nem szóltunk, nem is tudtunk volna mit mondani egymásnak hisz furcsa helyzetben voltunk. Olyannyira, hogy bele se tudtam képzelni magam Emma helyzetébe, hisz jött egy új gyerek az osztályába és hamar barátságba keveredett vele, majd pedig kilobbant kettejük között a szerelem lángja, ami végül oda vezetett, hogy elkísérte a nagymamájához, ahol kiderül, hogy van valami különleges titka a családnak, illetve, hogy van egy húga, aki a nagyszülőknél volt megőrzésen. Valamint, hogy egy egész várost átszellő alagút rendszer egyik bejárata ott foglal helyett, ahol ő lakik. Szóval elég nehéz lehetett neki és még csak elképzelni se tudtam mi dúlhat most a lelke mélyén.
- Micsoda egy nap, mi- törtem meg a csendet, mert nem bírtam már ezt a feszültséget.
Emma rám nézett és szemeiben zavartság tükröződött és hangja is alig észrevehetően, de remegett.
- Igen, szerintem ezt egy jó ideig nem fogom elfelejteni.
Válaszolni akartam, hogy én sem, de nem tettem, mert volt egy furcsa érzésem, hogy valaki a lépcsőn lefelé jön ezért gyorsan oda is tekintetem és igazam volt. Ugyanis egy kicsi körülbelül olyan 9-10 éves lány jött le rövid bíbor vörös hajjal, hozzám hasonló zöld szemmel, pisze orral és enyhén hegyes fülel. A húgom volt Várhelyi Borbála vagyis Bori.
Amint, hogy meglátott öröm futott át az arcán és gyorsan futott felém, majd pedig hozzám érve nyakamba borult.
- Hiányoztál bátyus - mondta még mindig a nyakamban lógva.
- Te is nekem - mondtam neki a fuldokolástól elhalló hangon.
Mikor már végre szabaddá tette légcsövemet és mohón magamba szívtam az éltető levegőt bemutattam neki Emmát, természetesen bizonyos pillanatokat kihagyva. Szerencsére hamar összebarátkoztak.
Nyikorogva nyílt ki a konyha ajtaja és nagymamám jelent meg mögötte kezében egy tálcával, amin forró gőzölgő teával töltött bögrék sorakoztak. Arcára mosoly ült ki ahogy ránk tekintett.
- Borikám remélem összepakoltál, mert itt vár édesanyád kint a kocsiban.
Hamar elfogyasztottuk a teákat és hamar elhagytuk a házat gondolatainkba mélyedve.
- Bori jaj drága kicsi kincsem - kelt fel édesanyám a kocsi tetőjéről és könnyes szemekkel átölelte lányát- de most ülj be.
Bori hallgatva édesanyja szavára beült a kocsiba.
- Mi tartott eddig már három órája várlak titeket.
- Sajnáljuk... Várj mi? az órám szerint csak egyet voltunk bent.
Az órámra tekintettem, ami édesanyámnak adott igazat, pedig 5 perccel ezelőtt még mást mutatott, végülés bocsánatot kértünk, de egész úton hazafelé nem hagyott békén ennek a gondolata.