Érzők I. - Változás (Befejezett)

22. Fejezet: A kristály

Apró lépések kopogása hallatszott be szobámba a folyosóról, melyek az ajtóm előtt abba maradtak. Kedvtelenül bár, de felkeltem, hogy megnézzem ki is az.
A húgom várt ott, azonban arca falfehér volt. Úgy nézett ki, mint aki egy szellemet látott volna. Ajkai lilák voltak, mint a frissen érett szilva, szemeiből pedig apró könnycseppek gördültek le piros pozsgás orcáján.
Vállára tettem kezemet, mire ő rám nézett, biztos voltam benne, jó tesóhoz méltóan beszélnünk kell, szóval leültünk az ágyam két oldalára szemben egymással.
- Mi baj van? - kérdeztem a lehető legmegnyugtatóbb hangomon.
Eleinte nem szólt, csak szipogott.
- Naaa, tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem.
Remegtek ajkai, ahogy szólásra nyitotta azokat és hangja is túl távolinak hatott.
- Valaki szólt hozzám - ellégé meglepett arcot vágtam szóval folytatta - De senki sem volt a szobában.
- Biztos? - kérdeztem, bár előre tudtam a választ hisz ez velem is megtörtént bár igaz, hogy már jó pár hónapja.
- Igen!
Nyugtalanított, amit mondott, de egyben elgondolkodtam azon, vajon ő is Érző-e. Bár Szandra és Dávid nem igazán mutatta jelét, hogy lenne bármi közük az Érzői képességekhez, azonban mi Borival mások voltunk. Mindketten halottunk már hangokat, láttunk árnyékokat a sötétből figyelni.
- És mit mondott? - kérdeztem miközben igyekeztem nyugodtnak tűni.
-Mu... mutatott egy jelet és hogy veled kell mennem, mert nélkülem nem fogsz megtalálni valamilyen kristályt.
A meglepettségtől hirtelen félre nyeltem, amely erős fulladás és köhögő rohamot váltott ki belőlem. Percekig tartott mire újra normálisan kaptam levegőt. Elsőre Bori könnybe lábadt szeme tűnt fel. Mindig is tartott attól, hogy fájdalmat okoz nekünk, és most bizonyára magát hibáztatta.
-Ne sírj a bátyus csak félrenyelt, minden a legnagyobb rendben – tettem vállára kezem és mosolyogtam, miközben egyre csak az járt a fejemben, hogy az a valami, ami beszéltem a húgomhoz, mindent tudott, de vajon miért akar segíteni, ha segíteni akar? - Mond csak, ha adok lapot és ceruzát letudnád rajzolni?
Kitörölte szeméből a könnyeket és bólintott, ezért felkeltem az asztalom fiókjából elővenni egy lapot, a tolltartómból pedig Rotringot. Oda adtam őket és tűkön ülve vártam, hogy mi lesz az eredmény.
Annyira izgultam, hogy legszívesebben megittam volna egy csésze jó meleg kamillateát.
- Kész.
Éreztem ahogy a torkomban dobog a szívem. Féltem el venni a lapot, de végül meg tettem. Lassan fordítottam csak meg, féltem attól vajon mi lesz rajta.
A rajz egy különleges leginkább virágra hasonlító alakot ábrázolt. Be kell vallanom, még nem láttam ezelőtt ezt a motívumot, azonban valami a lelkem mélyén az azt az érzést kelltette bennem, hogy nagyon is ismerős. Gyakorta érzi az ember, hogy valami nagyon ismerős neki, ez nevezzük Deja vu érzetnek, ez azonban különbözött attól, nem én ismertem azt a rajzot, hanem valami bennem legbelül.
Tudtam jól kit kell megkeresnem ezt illetően, de először meg akartam bizonyosodni valamiről így egy halk sóhaj kíséretében, magamra mosolyt erőltetve néztem Borira – pedig szó szerint reszketett a talpan idegességemben.
- Köszönöm, most menj és próbálj meg aludni egyet.
Bori immáron kissé nyugodtabban bólintott, majd lassan kisétált a szóbából. Én még vártam pár percet, hogy biztosan kikerüljön a hallótávolságból és egyből a telefonomért nyúltam és bát alig sikerült a jó helyeken rálépnem, de végül sikerült videó hívást indítanom.
„Csak kérlek vedd fel – visszhangzottak gondolataim fejemben."
- Szia – jelent meg Emma a képernyőn, majd látva mennyire ideges vagyok egyből hozzá tette - mi a baj?
- Meg van még a vastag könyv amit a mamám adott? – kérdeztem tőle köszönés nélkül.
- Igen, de ...
- Bocs, de nem érünk rá - mutattam felé Bori rajzát - nézd, hogy bent van-e ez a rajz, utána mindent elmondok.
Emma pár percre eltűnt a képernyőről, majd visszatért az öreg vaskos kötettel a kezében. Neki állt lapozni, néhány oldalnál hümmögött néhányat és mikor már a vége felé járt felkiáltott:
-Meg van! Ez annak a rendnek a jele, amiről a nagymamád is beszélt.
Valahogy nem lepett meg a bennem megbúvó érzés, mintha ezt is tudta volna. Nem tudnám megmagyarázni ezt az érzést, olyan volt, mint egy emlék, de tudtam róla, hogy nem az enyém.
- Ír valamit a kristályokról?
- Keresem... Igen, azt, írja, ha a Rávba van egy a kristály és azt a jelkép védi azt az Érző kinyitni csupán egy nyaklánc résszel és egy tisztánlátóval lesz képes kinyitni.... Tisztánlátó, az meg mi?
Emma fürkésző szemmel nézett rám, de pontosan én sem tudtam mi lehet az. Azonban biztosra vettem, hogy Borinak köze van ehhez.
- Nem tudom, - sóhajtottam és arcomat tenyerembe temettem - de szerintem a húgom az, mert ...
Elmondtam neki töviről-hegyire mindazt, ami történt. Emma figyelmesen végighallgatott, ami nagyon jól esett. Elvégre jelenleg ő volt az egyetlen ember a nagymamát leszámítva, akivel tudtam ezekről beszélni. Arról pedig akkor még fogalmam sem volt, hogy ez az év csupán a kezdett lesz a számomra.
- Hú... oké most már értem miért vagy ideges, Most mi a terved?
Valóban a helyzet egyre csak bonyolódni kezdett, ráadásul nem is lehettünk benne biztos abban, hogy mit fogunk találni a várban, vagy miért lesz szükségünk Borira, de bíztam abban, hogy nem véletlenül álmodtam a kristállyal így hát köhintve egyet, viszonylag magabiztosan válaszóltam:
- Holnap találkozzunk a várparkban este 8-9 körül, viszem Borit is.