Érzők I. - Változás (Befejezett)

22.Fejezet: Egy különös nap

Csendben ültem a padomban, gondolataimba mélyedve. Még mindig a különös álom hatása alatt álltam.
Már a 3. óra is véget ért, de még senkihez sem szóltam. Még Emmához sem, bár ő eleinte próbálkozott engem szóra bírni, azonban pár próbálkozás után abbahagyta, mert látta rajtam, hogy valami teljesen maga alá temetett.
- Jason, - gondoltam, hogy ráfog kérdezni arra, hogy mi van, de választ nem sikerült kitalálnom- mi a fene bajod van?
- sóhajtottam, majd pedig felé fordultam - Sajnálom csak...
-Csak?
- Emlékszel arra, amit a nagyim mondott, hogy hívni fog a szilit, szerintem igaza volt és hívott engem.
A lány szemei elkerekedtek. Valószínűleg nem erre a válaszra számított
-Mi.... és mi történt? Megtaláltad?
-Nem, pontosam azt sem tudom, hogy hol van, de úgy gondolom valahol a várban. – igyekeztem nem részletezni neki, hogy honnan tudom, elvégre amúgy is elég hihetetlenül hangzott ez az egész
Láttam Emma arcán, hogy gondolkodóba esett, sejtettem mit fog mondani.
- Legyen, menjünk el a várba suli után!
A lány szája mosolyra húzódott és szemeiben tűz éget. Olyan gyermeki tűz, mint a kisgyerekekben mikor felfedezni indulnak a világot. Ez pedig őszintén szólva, megnyugtatott, megnyugtató volt, hogy nem egyedül kell megküzdenem mindennel, hanem van valaki, aki támogat, akire számíthatok. Épp elakartam ezt, mondani neki, vagy legalábbis valami reakciót adni arra, amit mondott, de hallottuk ahogy valaki elkiáltja magát az ajtóból:
-Jön!!
Hangzavar támadt ahogy a sok tanuló a lehető legnagyobb gyorsasággal foglalt helyet.
Az ajtón a földrajz tanár lépet be. Az osztályban nyomban síri csend támadt míg a tanár elért az asztalhoz és lerakta rá a dolgait. Kezébe vette a térképet, amit szét nyitott és felakasztotta a táblára.
- Szóval, ahogy látom hiányzó nincs akkor kezdjük is el. Nyissátok ki a tankönyvet a 117-k oldalon.
A mellettem lévő padtól halk kuncogást halottam. Nem értettem egészen addig amíg meg nem láttam a lap tetején a nagybetűs címet.
- Tanár úr- tette fel a kezét egy rövid, vörös hajú lány - Az Egybesült Államok az egy új állam?
Mérhetetlen röhögés tört ki mindenkiből, be kell vallanom én sem bírtam ki nevetés nélkül.
Viszont a tanár nem tűnt túl vidámnak. Arca vörös volt, mint egy cékla, ahogy mondani szokás.
-Hogy lehetsz ekkora idióta lányom- kiáltotta magából teljesen kikelve, hangja betöltötte az egész termet.
Nem értettem miért akadt ki ennyire hiszen csak egy ártatlan vicc volt, de ez van. Már csak reménykedtem, hogy dühében nem írat dolgozatot, vagy kap agyvérzést.
A tanár kiakadása után csend lett a teremben. A tanár pedig kihúzta magát és nyugodt hangon folytatta, mintha nem is történ volna semmi sem az előbb:
-Szóval, mint bizonyára tudjátok az egyesült államok Amerikakontinensén helyezkedik el, amit Kolumbusz Kristóf fedezett fel, bár ő végig azt hitte, hogy Indiába jutott el. Igazi felfedezője Amerigo Veszpucsi volt, akiről a nevét is kapta...
Próbáltam figyelni a tanára, de az elmúlt hónapok után ez felettébb nehezemre. Körbe nézve láttam, sokan ülve alszanak, de volt aki matek házit írta és csupán 4-5 ember tudtam azt mondani, hogy ők valóban az összes figyelmüket a tanára fordították.
- Nos akkor nyissátok ki a munka fűzetett és .....

00000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000

Sajnos a következő óránk egyike volt azoknak, amely egyáltalán nem tartozott a kedvenceim közé. Igazság szerint nem is magával az órával volt bajom vagy a tantárggyal sokkal inkább azokkal, akikkel járnom kellett rá. A saját osztályunkból körülbelül négyen lehettünk ott, ráadásul ott volt ő is: Sósy Dominik. Vele kellett, hogy együtt járjak angolra. Viszont nem tehetem mást azon kívül, hogy elviselem szóval helyet foglalatam és vártam az óra kezdetét.
-Good Morning!/Jó reggelt/- lépett be tanárunk az ajtón és egyből helyet foglalt, hogy pár sort feljegyezhessen a naplóban, majd pedig hirtelen felpattant.
- Szóval a mai órán a will-lel fogunk megismerkedni. Lássuk csak a példamondatot: I will buy the blue dress. Ez alapján, ha alaposan megfigyeljük akkor hirtelen felindulásból eldöntjük, hogy megveszük a kék ruhát, vagyis a willel hirtelen döntéseket hozhatunk meg a jövőre vonatkozóan, de használhatjuk jóslásra a jövőre nézve, hajlandóságot is fejezhetünk ki vele.
Igyekeztem a tanárral tartani lépést és minden egyes szót leírni, amit ő is felvésett a táblára, valamint minden egyéb olyan apróságot is, amiről úgy éreztem, hogy később még hasznos lehet a számomra. Persze ez a megállás nélküli jegyzetelés következtében egy idő után enyhén sajogni kezdett a tenyerem.
Szerencsére az óra hamar elment, szóval egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy az otthonom kényelmében lehessek. A gondolat megmelengette a szívemet, nem, mintha bajom lenne az iskolával, de a napot inkább tölteném a családommal vagy Emmával. Igen, Emmával, aki azóta is mindig ott volt az oldalamon, akiről úgy gondoltam, hogy bármikor számíthatók rá.
Gondolataimból – melyek képesek gyakorta kiragadni adott helyzetben a valóságból – a rendkívüli hangzavar rántott vissza, mikor kiléptünk a folyósora. Mivel a többiek sem tudtak tovább haladni, ezért egyre nagyobb tumultus kezdett el kialakulni. Senki sem szereti, ha nem tud haladni, de az semmi ahhoz képest, mikor is harminc, hormonokkal túlfűtött fiatal van összezsúfolva egy apró teremben az ajtó előtt. Csupán másodpercek kellett ahhoz, hogy egyesek elkezdjenek előzni, miközben jó pár keresetlen szó elhagyta szájukat. Természetesen végül ők sem tudtak kijutni, ami csak tovább növelte a feszültséget, ami még több lökdöséshez vezetett.
- Gyerekek, légy szíves viselkedjetek – igyekezet csillapítani a helyzetet a tanerő, bár próbálkozása, hiába való volt. Hosszú percek tolakodása és lökdösése után végül is elindultunk és bár csak lassan, de legalább haladtunk. Szóval ezen a területen haladtunk át.
- Nos akkor rendben lesz a délutáni program, ahogy mondtam- kérdezte Emma.
Hangja halk volt, szerintem rajtam kívül más nem is hallotta, örültem, hogy végül is kikéri a véleményemet.
Ránéztem a gyönyörű arcára.
- Én elmegyek órák után a várba, de csak én - tettem nyomatékossá az utolsó néhány szót.
- Veled akarok menni! – emelte fel kissé a hangját a lány.
- De nem fogsz! – ekkor már olyan szigorúan néztem rá, amitől még egy felnőtt is megszeppent volna.
Úgy láttam, még válaszolni akar, de egy hatalmas kiáltás zavart meg minket, melyre mindketten szinte automatikusan odafordultunk.
Két gyerek veszekedett, de végül az annyira eldurvult, hogy az idősebbnek tűnő lelökte a fiatalabbat.
A fiú - mert fiú volt - szó szerint lefelé bukfencezett a lépcsőn.
Borzalmas volt látni ahogy szegén gyerek, lassan már maga tehetetlenül gurult tovább. Én magam reszkettem, a legrosszabbtól féltem. Láttam ahogy Emma a szájához kapta kezét. arcán aggódás volt látható.
A csend szinte tapintható volt körülöttünk. Úgy éreztem, mintha csak egy lyuk lenne a gyomromban, amely igyekszik magába szívni, mindent, kezdett a lábam hreszketni, miközben szaporán vettem a levegőt. Ha nem lettek volna ott még többen is, valószínűleg tartom, hogy ájultam estem volna össze. Azonban ahogy láttam, a többiek is hasonlóképpen érzik magukat. Egyesek szemében könnycseppeket láttam, a nagy és híres maguknak menőnek beállító srácok is ezúttal maguktól szokatlan módon, csendben, megszeppenve állt. A tekintettek az idősebb fiúra terelődtek. Senki sem értette, hogy pontosan mi történhetett, természetesen a sokk ellenére is voltak találgatások, legalábbis amíg a tanár meg nem érkezett.
- El az útból! - kiáltotta amint oda ért a lépcsőhöz - valaki hívja már a mentőket amíg én megvizsgálom őt.
Halottam ahogy egy lány, ha jól tudom 8-kas hívta a mentőket. Miközben beszélt, akkor eset le, hogy a sokk miatt, majdnem hagytuk, hogy valaki valószínűleg komoly sérülésekkel csak úgy feküdjen a padlón, ettől pedig borzalmas embernek éreztem magam.
Mivel az iskola mondhatni a város centrumában helyezkedik el, így a mentősök szerencsére hamar kiértek, azonban az már nem láthattuk, hogy mit tettek a gyermekkel, mivel a tanáraink visszatereltek minket az órára, egyrészt, hogy nem zavarjuk a szakembereket a mentésben, illetve a tanításnak is folytatódnia kellett.
A termek újra zsivajjal voltak telve, ahogy szép lassan beáramlottak a folyosókról a többiek. Bár min már Emmával a helyünkön voltunk, tisztán halottama, hogy a többiek között is a lépcsős balesetről volt szó.
- Szerinted jól van? - fordult felém hirtelen Emma, valószínűleg meghallotta a többieket is és látszott rajta, hogy nem haddják nyugodni a történtek. Ezért azonban nem hibáztattam őt, én is magam alatt voltam és bár tudtam, hogy nem fog tetszeni neki a válaszom, biztos voltam abban, hogy nem lesz jobb, ha hazudok neki.
Igyekeztem mély tengerkék szemébe nézni, de nehéz volt.
- Nem tudom, jó nagyot zuhant és nem láttam, hogy magánál lenne.
A lány arcán pár könnycsepp gördült le, ajkai pedig enyhén lilássá színeződtek.
Sokan néztek ekkor felénk és voltak, akik összesúgtak mögöttünk. Többek látszódott, hogy túlléptek már a történteken és valószínűleg meglepte őket, hogy Emma ennyire sajnálja a kölyköt. Nos ők nem ismerték őt olyan jól, mint én. Igaz, hogy csak pár hónapja ismertük egymást, de ez is elég volt arra, hogy egymás lelki társaivá válhassunk, akik sosem haddják el egymást. Legalábbis akik így gondolják, de ahogy a mondás is tartja: Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Az ajtón Mr. Graham lépett be, aki, mint mindig, most is tipikus történelem tanár szettben virított: barna öltönyt, vörös-fekete kockás nyakkendőt, barna cipőt, barna kheky szerű nadrágot viselt.
- Bizonyára mindannyian tudjátok mi történt - kezdte el az órát - remélem most már tudjátok mi tanárok miért is hozzunk adott esetben számotokra furcsának tűnő szabályokat és miért várjuk el azok betartását. ami pedig a tanulónk állapotát illeti, sajnos semmi biztosat nem tudunk, csupán annyit, hogy most szállítják a kórházba.
Arnold felemelte kezét és a tanár vonakodva bár, de felszólította.
- Most mi lesz azzal aki lelökte?
-Ezt még nem tudom, a tanárok még kifogják kérdezni, de előfordulhat, hogy kicsapják, sajnos nem ez az első súlyos ügye, ha a diáktársa nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szerzett, akkor bajba fog kerülni, de ez rátok nem vonatkozik.
Erős ütést éreztem a balvádlimnál szóval Emma felé fordultam.
- Nem fogják kicsapni már háromszor próbálták, de nem sikerült, mert az apja valami fejes, pedig egyszer a kerítésen lyukat ásva kiszökött és napokra eltűnt. Szomorú, hogy ezt kell mondanom, de nem volt meglepő, amit mondott, szóval megértően bólogattam.
„Pont mint az előző sulimban, sajnos van ami nem változik, teljesen mindegy hol van az ember"
-Viszont ez nem befolyásólja az óránkat, szóval álljunk is neki. Mostani óránkon egy filmet fogunk megnézni, ami a II. világháború borzalmait igyekszik bemutatni. Azt nem mondom, hogy nem lesznek rosszul. Sőt valószínűleg jó néhányukat a hányinger fogja kerülgetni, de nem baj, erre szükségük van.
Kinek nem baj? Kérdem én. Tudom, hogy ez a valóság, de akkoris. Szerencsémre nem csak én gondoltam így. Többen olyan pillantásokat vetettek a tanár úr felé, amiket jobb is, hogy nem vett észre.
De természetesen ahogy a mondás is tartja fény nem lehet sötét nélkül, így itt is megjelent a másik véglett.
Dominik a hülye haverjaival ott vigyorgott az első padban. Az ilyeneket egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy tud valaki azon nevetni, ami több milió ember halálát okozta.
Mr. Graham hátralépett a géptől és felhúzott szemöldökkel csendre intette az osztályt.
A teremben egyre sötétebb lett ahogy elhúzták a függönyöket a vetítés pedig így egyre élesebbá vált.
A film- már ha lehet így nevezni- egy koncentrációs táborban indult. Egy férfi szemszögéből láttuk a történteket. Láttunk félelemtől reszkető embereket gyerekeket, édesanyákat és édesapákat, ahogy hatalmas fájdalmak árán kísérleteznek embereken és még emberek egykupacba dobott hulláját is.
Az osztályból többeknek - nekem is- könnybe lábadt a szeme a sok szörnyűség láttán. Egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy emberek képesek voltak ilyen szörnyű dolgokat végbe vinni más emberekkel. Egyetlen ember agymenése miatt. A filmben most egy zsidó szempontjából láttuk a történteket és ekkor újra megtörtént. Körülöttem hirtelen minden elkezdett vibrálni, alakzatokat és formákat láttam. A köd pedig elkezdett a filmből belém áramolni.
- Miért akarják, hogy oda menjünk? - távoli hang szólalt meg elmémben.

000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000

Óra végére már önmagam voltam, de nem emlékeztem arra, ami az elmúlt 45 perc alatt történt velem, bár zavart, hogy nem emlékszem arra mit láttam, de mélyen legbelül örültem is, mert így nem emlékszem arra sok a szörnyűségre, amit a látomás alatt valószínűleg láttam.
- Jason légyszíves picit ide tudnál jönni, mielőtt még elmész.
- Majd lenn találkozzunk - mondtam Emmának még picit szédelegve a látomástól, én pedig lassan odaballagtam Mr.Grahamhez.
- Azért hívtalak ide, mert úgy vettem észre jó érzéked van a történelemhez és szerintem indulnod kellene versenyen, jelenleg nincs más az osztályból akit indítani tudnák.
Őszintén szólva eleinte hebegni - habogni nem tudtam a meglepetéstől
- Ha ön szerint menne nekem, akkor legyen.
A férfi halványan elmosolyodott, ami elég furcsa volt, mert a tanév alatt egyszer sem láttam még mosolyogni.
-Remek igazán remek. Holnapután gyere el hozzám és csinálunk pár feladatot, majd anyukáddal megbeszélem, mikor tudnál jönni és hogy mik is a verseny feltételi, meg persze, hogy hova kell, majd jönnöd.
Beszélgetésünk után az ajtó felé vetem az irányt, de nem voltam nyugodt. Sosem voltam még versenyen. Tehát félelmem nem volt alaptalan. Ez pedig nem hagyott nyugodni és végig a lépcsőn lefelé ezen rágódtam. Valahogy sosem volt ínyemre a versenyzés, ám van, amikor bármennyire is akarsz, nem vagy képes ellentmondani.
Emma az aulában várt és izgatottan várta, hogy meséljem el neki a tanár úrral folytatott beszélgetésemre. Intettem neki, hogy induljunk el haza és majd útközben mindent elmesélek töviről-hegyire, mire ő hatalmas mosollyal bólintott. Örültem, mert úgy láttam, hogy végre sikerült túl tennie magát a reggel történteken.