Camouflage - Álcázás [2. - Z.M.] - szünetel

5. // Vallomások ideje

- Hogy mondjam meg Adamnek? – Érkezett a kérdés Chloe-tól miközben sorba álltunk a jól megszokott kávénkért az utcánk végében található kávézóban, ahol a reggeli forgatagnak köszönhetően már majdnem hangzavar is volt.
- Azt mondta szeret? – Néztem rá elgondolkozva, mire a mellettem álló lány csak aprón bólintott. – Hát figyelj, ő őszinte volt. Szerintem most rajtad a sor.
- De tudom, hogy meg fogom bántani. – Rázta meg a fejét kétségbeesetten, majd a pult mögött álló mosolygós lány szólt nekünk, hogy rendelhetünk, így arra a pár percre felfüggesztettük az Adam-témát, s bár látszott a barátnőmön hogy a gondolatai csaknem megőrjítik, nem én voltam a legmegfelelőbb ha tanácsadásról volt szó. Noha Adam számára olyan most már, mint az egyik legjobb haverja, azért a megismerkedésük elején volt ott vonzalom rendesen, aztán összejöttek, de egy idő után kicsit más irányt vett a kapcsolat, majd ebből adódóan véget ért és való igaz hogy ez Chloe döntése volt, azt gondoltuk a fiút sem viseli meg jobban, mint őt. Arra viszont egyikünk sem számított, hogy pont Adam lesz az, aki majd hónapokkal később megjelenik és kristálytisztán kijelenti a szőke hajú lánynak, hogy még mindig szereti, ezzel összezavarva a barátnőmet olyannyira, hogy talán életében először nem tudta mit kéne válaszolnia.
Ezek után rohant hozzám, hogy segítsek, hiszen tanácstalanul állt és az egyetlen amit mondani tudott, hogy időre van szüksége, bár valljuk be, ezzel maximum Adam helyzetén próbált könnyíteni, a válaszát pedig már régóta tudta.
- Jobb előbb, mint utóbb, nem? – Néztem rá, miközben leültünk a lakásunkhoz közeli parkban a megszokott padunkra és elővettünk egy-egy szál cigarettát, hogy a rutin kellőképpen meglegyen, s bár Chloe nem kifejezetten tartozott a dohányzók közé, szívesen elszívott egy szállal ha hasonló szituációba keveredtünk.
- Mindenképp. – Vágta rá majdnem azonnal. – Csak egyszer már elengedtem a kezét, Ky, és tudom mennyire szarul volt utána. – Mondta majd szívott egyet a kezében tartott cigiből, én pedig nagyot kortyoltam a kávémból.
- De nem tehettél mást. – Fordultam felé, mire ismét megrázta a fejét, aztán várakozóan rám irányította a tekintetét. – Gondolj bele, ha csak azért maradsz abban a kapcsolatban, hogy őt boldoggá tedd. – Ráztam a fejemet ezúttal én. – Tudom milyen önzetlen vagy Chloe, de ezt nem tehetted meg magaddal.
- Tudom. – Sóhajtott egyet, majd a kávéspohara tetejét kezdte birizgálni. - Az a baj, hogy kicseszett nagy bátorság kellett ahhoz, hogy a szemembe mondja azt a bizonyos szót. – Gondolkozott el és nem is érthettem volna jobban egyet vele. - De nem akarom becsapni azzal hogy ez újra működhet. – Nézett rám végül fájdalmas arccal, hiszen pontosan tudtam hogy Chloe utolsó célja lenne, hogy bántsa a barna hajú fiút, vagy éppen bárki mást, és néha már komolyan elgondolkoztam azon, hogy ő sokkal nagyobb fájdalomnak éli meg, ha ő bánt valakit, mint fordítva, ez pedig ebben a helyzetben pont nem jött kapóra.
- Minél tovább húzod annál rosszabb lesz. – Fogtam meg a kezét támogatóan, mire beleegyezően bólintott. – Ezt egyikőtök sem érdemli.
- Lesz valaha olyan, hogy ez egyszerű lesz? – Nézett fel az égre, majd egy nagyot szívott az időközben majdnem leégő cigijéből és kifújta a füstöt.
- Hát, a szerelem szívás. – Jelentettem ki, miközben zsebre vágtam az eddig padon nyugvó cigis dobozt a gyújtóval együtt, majd amint visszafordultam Chloe kérdő tekintetével találtam szembe magam, de az meg sem közelítette azt ahogy én éreztem legbelül, miután mindezt kiejtettem a számon. Hiszen talán most először mondtam ki hangosan a nyilvánvalót, méghozzá annak a lánynak a füle hallatára, aki még semmit sem tud az egészről. Elmosolyodtam az ábrázatán, mire ő sem tett másképp, bár volt valami gyanakvó a tekintetében, ugyanis azt pontosan tudta, hogy még csak a szerelem fogalmát sem közelítettem meg életem során. Legalábbis eddig biztosan nem, de azzal túlságosan is tisztában voltam, hogyha így haladok, nem sok esélyem van hogy elmeneküljek előle vagy talán már utol is ért.
Szó nélkül álltunk fel a barna padról, miután elhatároztuk, hogy nem ártana összedobni valami ebédet, nekem pedig lassan készülődnöm kellett az estére, hiszen Lisa hatkor jött értem, noha én sem tudtam megmondani miért ilyen korán. A fehér lakóházak mellett sétálva gyújtottam rá egy újabb szál cigarettára, miközben folyton a fülemben csengett a mellettem sétáló lánnyal való beszélgetésem és nem tudtam rájönni ő miért tudja ennyire helyén kezelni a kapcsolatait, velem ellentétben. Hisz azt sem mondhatnám, hogy fordított helyzetben mit csinálna, mert Chloe sosem hagyná, hogy úgy játszanak vele, mint ahogy most Zayn teszi velem, ettől pedig sikítani akartam és leugrani valahonnan egy időben.
- Hány szálat szívsz naponta? – Nézett bizonytalanul a kezemben égő cigire, mire bennem is tudatosult, hogy elszaladt velem a ló e téren az elmúlt hónapban, főleg ha arra gondoltam Zaynnel rutinszerűen megyünk ki cigizni az erkélyre egy-egy menet után és ez nem mindig csak egyetlen szálat takar.
- Nyugi, minden rendben van. – Néztem rá jelentőségteljesen, ugyanis Chloe pontosan tudta mekkora barátom a dohányzás amint valami olyan történik az életemben ami felidegesít vagy legalábbis nulla huszonnégyben gondolkodok rajta.
A pár perces séta után megérkeztünk a már jól megszokott lépcsőhöz, majd az ajtó kinyitása után lepakoltuk a cuccainkat, én meg az emeletet céloztam meg, hisz rendet kellett raknom mind a fürdőben, mind a vendégszobában, még indulás előtt. A kupinak köszönhetően ez bele is telt néhány órába, miközben a földszinten Chloe takarított, tekintettel arra hogy Aster átjött ma este, muszáj volt hogy kicsit szebbé varázsoljuk a lakást.
Én persze sűrű bocsánatkérések közepette mondtam le a programot, hiszen nem hagyhattam ki a Heaven's-nél való munkát, az már más kérdés, hogy lett volna aki kimagyarázza, miért nem voltam jelen. Mindenesetre nem akartam Zaynnek sem plusz terhet és a táncot is tudtam, így már energikusabban pattantam be Lisa mellé, miután elkészültem és összedobáltam a szükséges dolgaimat.
A neves helyet ismét fotósok hada vette körül és feltűnően sokszor kattogtak a fényképezőgépek, vagyis garantált volt a benti zsúfoltság, innentől kezdve meg sem lepődtünk amikor a számításaink valóra váltak, és a nézőközönség csaknem a kétszerese volt egy normálisnak. Azonban az már az este elején kiderült, hogy nem fogok kelleni, sem Lisa így előre láthatólag, maximum ha előadás közben sérül valaki, vagy egyéb probléma adódik. Szóval helyet foglaltunk a szokásos boxokon, mialatt Zayn kérdezgette SMS-ben hogy mikor végzek, mert akkor felszedne itt, úgy ahogy megbeszéltük. Arra mondjuk nem kérdeztem rá, hogy ő mint társtulajdonos miért nincs itt ezen az eseményen, ami úgy tűnt hogy elég nagy volumenű, de egy ideje már nem próbáltam megérteni a cselekedeteit, tehát ezt is annyiban hagytam. A táncosok akik ma szerepeltek ismét lenyűgözték a közönséget, ami azért volt meglepő, mert itt már kritikusabban nézik az alulöltözött lányokat és néhányan még nem is tartják oda valónak, de erre mondja mindig Jimmy, hogy ezért van a klub másik része, ahol nincs műsor és nincsenek táncosok, szóval aki nem kíváncsi ránk, az elsősorban menjen oda, másodsorban pedig csessze meg, csak hogy az ő szavaival éljek. Viszont úgy tűnt most kevesebb az elégedetlenkedő, mint általában, így a lányok is hatalmas mosollyal az arcukon hagyták el a színpadot, majd folytatták az egész bárban szóló zene lejátszását a hangfalakon keresztül, s míg a többiek csatlakoztak a nézőtérhez, én egy gyors köszönés után a táncos kijáraton távoztam. Arra viszont nem számítottam, hogy a fotósok egészen idáig elmerészkednek, így bizonytalanul néztem az ajtó körül ólálkodó három fotósra, akik hozzám hasonlóan nem tudták mit kezdjünk egymással. Próbáltam nem nagy figyelmet tulajdonítani nekik, s bár ez addig nem volt nehéz, míg csak magamra kellett gondolnom, hiszen láthatóan táncos voltam, egy rólam készült képért pedig nem jár nekik az a hatalmas összeg, viszont amikor eszembe jutott hogy Zayn a közelben fog várakozni, kicsit idegesen lépkedtem tovább a halványan kivilágított utcán. Hátrapillantottam még utoljára, mielőtt befordultam volna az előre megbeszélt utcába, és egyetlen szerencsémre a klub előtt megálló celebek sokkal érdekesebbek voltak, mint én, szóval gondtalanul tudtam beszállni a fekete kocsiba, ami a járda mellett parkolt.
Amint beültem szembe találtam magam Zayn levakarhatatlan mosolyával, majd nem volt szükség két másodpercre hogy az ajkait az enyéimen érezzem, mire akaratom ellenére is belemosolyogtam a heves fogadtatásba.
- Szia neked is. – Mondtam két csók között, mire az Ő szája is felfelé görbült és lassan rájött, hogy ezt nem itt kellene folytatnunk, így elhúzódott tőlem, majd elindultunk a számomra ismeretlen mellékutcákban, a figyelem elkerülése végett.
- Sokan voltak bent? – Kérdezte miközben lejjebb halkította az eddig normál hangerőn szóló zenét.
- Nem volt időm körülnézni, mert túlságosan siettem hozzád. – Magyaráztam, mire a szemem sarkából láttam azt a féloldalas mosolyt, amit már túl feltűnően próbált elrejteni előlem.
- Amúgy is jobb társaság vagyok, mint ők. – Mondta egy vállrántás kíséretében, mire csak megforgattam a szemeimet a fiú szokásos szerénysége hallatán. – Egyébként, be kell még ugranom a stúdióba egy demóért, ha nem gond. – Vette le a tekintetét egy pillanatra az útról, miközben felém nézett.
- Nem mintha lenne más választásom. – Feleltem szórakozottan, mire a fiú is rádöbbent, hogy amíg ő vezeti ezt a kocsit, oda megyünk ahova ő akarja.
- Van benne valami. – Reagált rá halkan, míg én az utcákat figyeltem és meglepően vettem tudomásul hogy a város ezen része mennyire kihalt így szerda este, annak ellenére hogy Londonban sosem alszanak az emberek. – Megjegyzem amúgy, találtam még egy üveget abból a borból, ami annyira ízlett. – Nézett rám már majdnem kifigurázva, miközben próbálta nem elröhögni magát, nekem pedig pontosan előttem volt a jelenet, amint még annó ódákat zengtem annak a vörösbornak az ízéről, Zayn pedig próbálta leplezni, hogy mennyire viccesen hangzott a számból, mintha már szakértő lennék.
- Elárulod ez hogy jutott eszedbe, pont most? – Néztem rá zavartan, mire ismét megjelent az arcán az a magabiztos mosoly, amitől falra tudtam volna mászni, de közben egyenesen imádtam is nézni.
- Csak elgondolkoztam az este további részén. – Sandított felém, mire igyekeztem figyelmen kívül hagyni a hangjában megbúvó szórakozottságot, amint én is elgondolkoztam a következő órákon, de attól egyenesen fel akartam pofozni magam, hogy már ettől a mondatától is gyorsabban dobogott a szívem mint általában, habár amióta mellette ülök érzem, hogy ez minden csak nem normális. Próbáltam elkerülni a fürkésző tekintetét, majd a következő amit megláttam a fehéren világító Sony felirat volt és a parkoló, ahol megálltunk. – Két perc és jövök. – Pattant ki a kocsiból a fiú ezzel a lendülettel, én pedig alig eszméltem fel ezen mozzanatára.
Lehunytam a szemeimet mialatt hátradőltem az ülésben és próbáltam egyenletesíteni a légzésemet, hisz mindegy mennyi idő telt el mióta Zayn-nel összejárunk, én még mindig nem tudok kevésbé izgulni a közelében, a lábaim sem remegnek kevésbé és a szívem is kétszer olyan gyorsan ver, mint általában. Mindezeknek az okára pedig még csak gondolni sem akartam, hiszen eddig tökéletesen bevált, hogy nem vettem figyelembe azokat a jeleket, amiket nem szabadna éreznem vele kapcsolatban. A gondolatmenetemből az ajtó hirtelen kattanása, majd a mellém ülő Zayn rángatott ki, aki a kezében tartott lemezt csaknem teljes erővel a hátsó ülésre vágta, mire összerezzentem. A tekintetemet lassan az arcára vezettem, ami már rég nem tükrözte azt a szórakozottságot, mint néhány perccel ezelőtt, sőt kifejezetten dühösnek látszott, miközben még csak egy pillantást sem vetett rám. Oda-oda néztem a kezeire, amik közül az egyik erősen szorította a kormányt, míg a másik a váltón volt, de úgy tűnt nem lenne nehéz kiszakítania onnan a jelenlegi állapotában.
- Minden oké? – Kérdeztem meg félve, mert életemben nem láttam még ilyennek a mellettem ülő fiút.
- Minden a legnagyobb rendben. – Válaszolta gúnyosan, a tekintetét az úton tartva, én pedig próbáltam nem magamra venni a hangnemet, és jobbnak láttam ha inkább lerendezi magában először, majd talán utána képes lesz beavatni engem is, mire fel ez a hangulatváltozás ilyen hirtelen.
A kocsiutat innentől kezdve csendben ültük végig, miközben a sűrű lélegzetvételére tudtam csak figyelni, ami egyedül arra utalt, hogy nem nyugodott le egyáltalán, sőt még lehet hergeli is magát.
Pár perc után már talán jobb volt a helyzet, amint az arcára néztem legalábbis, az kevésbé volt feszült, mikor megérkeztünk a kocsifelhajtóra, majd leparkolta a fekete autót a ház mellett.
Egyszerre szálltunk ki a kocsiból, majd a kabátzsebében zörgő kulcsokra lettem figyelmes,ahogy próbálja megtalálni az ide való csomót, de úgy tűnt ez is rátett egy lapáttal az amúgy is fényes hangulatára. Szóval némi káromkodás után végül megtalálta a zárba illőt, én pedig készségesen mentem be utána a már jól ismert házba, ahol azonnal megcsapta az orromat az a narancs illat, amit csak is ehhez a helyhez köthettem. A táskámat a szokásos fotelbe dobtam a kabátommal egyetemben, azonban a csípőmet fogó két kéz érintésére csaknem összerezzentem, de attól még a mögöttem álló fiú felé fordultam. Még arra sem hagyott időt, hogy a szemébe nézzek, vadul csapott le a számra, miközben éreztem, ahogy a kemény falnak ütközök háttal, ő pedig mit sem törődve ezzel még mindig az ajkait az enyémre tapasztja, viszont én csak a harapó szájára tudok figyelni, a fájó hátamra és a kézre ami a fenekemet fogja már-már túl erősen. Megpróbáltam eltolni magamtól, de ahelyett hogy eltávolodott volna áttért a nyakamra, ami miatt felszisszentem, hiszen az a terület még érzékenyebb volt a számnál is.
- Ne csináld Zayn. – Mondtam hangosabban a kelleténél, hiszen az enyhe fájdalom minden porcikámat átjárta. – Kérlek. – Tettem hozzá, majd eltoltam magamtól a fiút, így szembe találtam magam az elsötétült tekintetével és ismét csak egymás ziháló lélegzetét hallottuk. Nem tudtam mit mondhatnék, talán mert annyira a hatása alatt álltam, hogy alig bírtam megmozdulni, de a fiú helyettem is döntött és erősen beleütött a háta mögött elterülő falba, mire ismét összerezzentem.
Lehunyt szemmel dőlt hátra, a lélegzetvétele szépen lelassult és az ökölbe szorított kezei is ellazultak, miközben úgy tűnt talán sikerült végleg megnyugtatnia magát, én meg vele szemben álltam, mikor kinyitotta a szemét, és csak azt vettem észre, ahogy ugyanazok a mogyoróbarna szemek néznek rám, mint azelőtt és amiktől még a legkevésbé sem félek.
- Ne haragudj. – Szólalt meg hirtelen, a hangjában megbúvó fájdalomtól és a már-már rettegő tekintetétől pedig nem akartam mást tenni, mint megölelni és azt mondani hogy minden rendben lesz, de még mielőtt bármit tehettem volna ismét az ő hangját hallottam. – Nem tudom mi ütött belém.
- Nem haragszom. – Ráztam meg a fejemet, attól függetlenül hogy haragudhattam volna, sőt leléphettem volna az első adandó alkalomnál hogy elengedett és lehetőségem volt rá. De nem tettem, mert valamilyen oknál fogva magamra emlékeztetett, amint képtelen kifejezni az érzéseit és az a legjobb módja, hogy inkább megpróbálja elfelejteni, ebben az esetben az én segítségemmel, azt pedig már ő is tudhatta volna, hogy nem hagyom magára amikor a legrosszabb a helyzet. - Elmondod mi történt? – Néztem fel rá, mialatt a bal kezemmel az arcát fogtam, de még így is látszott hogy nem találja a szavakat, szóval aprón bólintott.
- Csak üljünk le. – Fogta meg az arcán tartott kezemet, én pedig követtem őt a bárpulthoz, pont ahhoz a helyhez ahol előzőleg is olyan sok minden elhagyta a száját, de most úgy tűnt az nem volt elég, így ismét leültem ugyanarra a helyre, csupán ez alkalommal nem boldogabbá tett a látványa, hanem elszomorított.
Próbáltam nem kimutatni, hogy mennyire aggódtam, hiszen nem ismertem olyan régóta és talán nem is ismertem olyan jól, de rossz volt nézni a fiút, akinek általában lemoshatatlan az arcáról a vigyor, hogy most először, még csak egy halvány jelét sem látom a mosolyának. Megtámaszkodott az előttünk elterülő pulton, majd rám nézett, én pedig ismét képtelen voltam kiolvasni belőle bármit is, lehet az egyetlen, amiben biztos voltam, hogy küszködik a szavakkal, méghozzá nagyon erősen és talán olyat készül bevallani nekem, amit még saját magának sem tett meg.
- Összefutottam Louis-val a stúdióban. – Szólalt meg hirtelen. – És talán ő az egyetlen aki képtelen hozzám szólni mióta kiléptem.– Folytatta, én pedig kezdtem félni hogy olyanra kényszerítem, amire még egyáltalán nem áll készen hogy beszéljen róla. – Mármint érted, a többiek még legalább köszönnek ha arról van szó, Louis még csak felém sem néz.
- Mi történt köztetek? – Hozakodtam elő a témával óvatosan, hisz Zayn-re nézve csak annyi volt biztos, hogy nem a legkedveltebb témája a volt bandája vagy éppen a volt legjobb barátja, de én tisztában voltam azzal is, hogyha most nem mondja ki hangosan ami zavarja őt legbelül, ki tudja mikor lesz rá lehetősége.
- Azt hiszem nem tudta elfogadni, hogy az az egész felhajtás engem már nem tett boldoggá, én meg azt nem tudtam elfogadni, hogy ezt nem értette meg. – Rázta meg a fejét zavartan, majd kisebb szünetet tartott. – Sosem akartam őt ott hagyni, Kylie, hiszen tudom hogy neki sem volt egyszerű egyáltalán. De lépnem kellett mielőtt végleg beleőrülök a hírnévbe. – Mondta majd kisebb csend állt be közénk, mialatt realizáltam mennyi fájdalom volt e mögött a döntése mögött, amit a szavaiból ítélve nem szívesen hozott meg, de úgy tűnt nem volt más választása. Az pedig, hogy innentől a fél világ az ellensége lett, na meg a legjobb barátja is, végképp nem segített a helyzeten.
- És a többiek? – Kérdeztem halkan.
- Próbáltak maradásra bírni, de időközben ők is tudták, hogy nem egyik pillanatról a másikra döntöttem így, szóval csaknem felesleges volt a győzködés. – Válaszolta, miközben még mindig a pultot kémlelte. – Már csak annyiban reménykedtem, hogy majd megbékélnek vele, hiszen valljuk be, egyikünk úgyis lelépett volna egy idő után. – Nézett rám. - Az más kérdés hogy én előbb tettem, mint bárki gondolta volna.
Ismét nem szóltunk egy szót sem és úgy tűnt nagyon el van a saját gondolataival, amik lassan az őrületbe kergették, én meg nem tehettem ez ellen semmit, csupán abban reménykedtem, hogy kevésbé okolja majd magát, miután valakinek elmondja mi történt.
- Beszélned kell velük, vagy legalább Louis-val. – Néztem fel rá ezúttal én, mire csak bizonytalanul megrázta a fejét. – Figyelj, Louis pontosan azért viselkedik így, mert túlságosan érdekli ami történt, de kettőtök közül nem ő az akinek meg kell keresnie a másikat. – Mondtam és a tekintetemet még mindig az övébe fúrtam. – Ígérd meg, hogy beszélsz vele.
- Miért fontos ez neked ennyire? – Kérdezte már majdnem félénken, mire egy fájdalmas mosolyra húztam a számat, ha csak belegondoltam milyen lenne ha látná magát kívülről vagy éppen pont annyira félne a barátai elvesztésétől, mint én.
- Mert látom hogy bánt téged. – Feleltem a nyilvánvalót, de úgy tűnt a velem szemben helyet foglaló fiú meglepődött az őszinteségemen vagy inkább azon, hogy még én is észrevettem mennyire rosszul érinti a mosolyszünet Louis-val. - És ha valamit megtanultam az életemben, az az hogy az emberek jönnek-mennek, a beleszólásod nélkül. – Ráztam meg a fejemet. - De mindig van olyan aki maradni akar, bármi történjék. – Mondtam kellően hangsúlyosan, miközben még mindig farkasszemet néztünk egymással. - Én nem ismerem Louis-t, de abban biztos vagyok, hogy négyük közül ő maradni akart, csupán nem tudta mit kezdjen a helyzettel.
- Nem tudom Ky. – Reagált bizonytalanul, majd a pultot kezdte piszkálni, én pedig akaratlanul is a kezére vezettem a tekintetem és ez az állapot állt fent percekig, míg úgy tűnt jócskán kavarognak a gondolatok a fejében.
- Sok embert veszítettem el úgy, hogy nem tehettem ellene semmit. – Kezdtem el halkan, mire felkapta a fejét, viszont az emlékek hatására képtelen voltam a szemébe nézni. – De te még változtathatsz. – Mondtam miközben felemeltem a tekintetemet, remélve hogy a fiú felfogja, van még esélye rendbe hozni azt ami eltört, ehhez pedig nincs szüksége másra, minthogy ennyi idő után, de odaálljon Louis elé és megpróbálja tisztázni a dolgot.
Hosszasan kémlelt, még mielőtt reagált volna, én meg képtelen voltam nem belegondolni abba, hogy jó magam is a szakadék szélén táncolok, ha csak a Chloe-val való kapcsolatomat néztem, ugyanis azt mindig is tudtam, hogy valamikor ki fog derülni mi folyik köztem Zayn-nel, csupán lehet elmúlt már az az idő, amikor még bevallhattam volna. Itt pedig nem is az volt a lényeg, hogy összejártam valakivel, hanem hogy hány hazugság hagyta el a számat ez idő alatt.
Zayn végül bólintott és úgy tűnt valóban felfogta, hogy ő az egyetlen aki változtatni tud a jelen szituációban, ehhez pedig félre kell tennie a büszkeségét, Louis-val együtt, és közösen kell tiszta lappal indulniuk vagy éppen végleg lezárniuk ezt a barátságot.
Miután már beszélgettünk egy jó ideje próbáltam nem észrevenni, hogy a velem szemben ülő fiú mennyire kimerült valójában és mindaz az álca, amit magára ölt nap, mint nap, lassan képtelen eltakarni azt amit semmiképp sem akar hogy lásson a világ. Azonban talán ez volt az első alkalom, hogy nekem nem félt megmutatni: Őt is a padlóra lehet küldeni, ha a megfelelő ember teszi és talán mégsem annyira tökéletes az élete azóta a bizonyos márciusi nap óta, mint ahogy azt állítják. Hiszen mondhattak róla mindent, állíthattak hazugságokat a kilépésével kapcsolatban, de azt senki sem vette figyelembe, hogy ezekkel a legkevésbé sem segítettek egyik félnek sem. Hisz itt volt az egyik oldal, aki egyedül maradt és milliók nevezték önzőnek és szívtelennek egy időben, míg ott volt a másik oldal, akik bár négyen maradtak, mégsem tudták pótolni azt az űrt amit a távozó fiú hagyott maga után. A legfontosabbat pedig minden adandó alkalommal elfelejtették: itt nem öt sztárról volt szó, hanem öt barátról, akikről próbáltak úgy írni mintha mindent tudnának, de valójában azon az öt emberen kívül, másnak még csak fogalma sem volt arról, mi zajlott le a színfalak mögött.
A teraszon cigizve jutottunk el oda, hogy rájöjjünk nem éppen úgy alakult ez az elmúlt pár óra, mint ahogy azt terveztük, ezzel pedig nem is lett volna baj, azonban már éjjel tizenegy volt, Zaynnek pedig jelenése volt reggel, szóval ezt figyelembe véve indultam a kabátomért a fekete hajú fiúval a nyomomban, akit úgy tűnt jócskán kicsinált ez a nap. Az viszont meglepően furcsa volt, hogy szótlanul állt, miközben még csak rám sem nézett, csupán olyankor emelte felém a tekintetét, mikor el akartam köszönni.
- Nem akarom, hogy elmenj. – Szólalt meg hirtelen, mire mozdulni nem bírtam és éreztem, ahogy a lábaim csaknem földbe gyökereztek a fiú látványától, aki közelített felém.
- Miért nem akarod? – Kérdeztem mikor már csak húsz centi választott el minket egymástól, a szívem pedig olyan hangosan kalapált hogy féltem nehogy meghallja. A kezét éreztem, amint az enyémet keresi, miközben a tekintetét még csak egy pillanatra sem szakította el az enyémtől, és az a Zayn akit ilyenkor láttam, csak az árnyéka volt mindannak akit eddig ismertem. Mert ő sebezhető volt és talán életében először ezt ki is merte mutatni.
- Te vagy az egyetlen jó dolog, ami régóta történt velem. – Rázta meg a fejét hitetlenül. - Én pedig túlságosan szeretlek ahhoz, hogy ilyen egyszerűen elengedjelek. – A következő pillanatban már csak a puha ajkakat éreztem amint az enyémekre tapadnak, miközben a karjait körém fonta, én pedig a tarkójánál fogva húztam közelebb magamhoz, míg a testünket már egy centi sem választotta el egymástól. A hangosan dobogó szívem és a remegő kezeim sem akadályoztak meg abban, hogy tovább csókoljam őt, majd két pillanattal később eltoljam magamtól és ismét a ziháló lélegzetünk legyen az egyetlen amit halljak.
- Nem megyek sehová. – Mondtam neki halkan, mialatt a tekintetét az enyémbe fúrta és egy pillanatra sem vette el onnan. – Mert én is szeretlek.
Éreztem, ahogy megkönnyebbülök ezen kijelentésem után, majd ezt követte egy újabb csók, én meg nem tudtam mit tenni, mint engedtem a csábításának, amivel már annyiszor behálózott, hogy meg sem tudnám számolni, de ez alkalommal ez más volt. Nem azért maradtam, hogy szórakozzak vele és Ő sem emiatt marasztalt, azért maradtam mert beleszerettem és ezt végre képes voltam bevallani nem csak neki, hanem saját magamnak is.