Camouflage - Álcázás [2. - Z.M.] - szünetel

12. // Tűzzel szemben

Miután Chloe tudomást szerzett a Zayn-nel való kapcsolatfélémről határozottan nem tudtam hogyan kellene viselkednem a közelében, vagy éppen mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy én magam is úgy tudjam kezelni a témát, mint egy teljesen hétköznapi eseményt, attól függetlenül hogy tisztában voltam vele, ez kicsit sem ilyen egyszerű. Ebből adódóan úgy alakult, hogy tabu téma lett köztünk, vagy inkább úgy mondanám, szerettük eljátszani hogy mindez egy semmiség, miközben mind a ketten tudtuk, hogy sokkal több annál. Hiszen pont Chloe volt az a személy, aki felsegített a padlóról minden értelemben és aki attól eltekintve, hogy egy szót sem tudott arról mi folyik a háttérben, kérni sem kellett és mindent eldobva a segítségemre rohant. Szóval az elmúlt időben ő volt az, aki feszült figyelemmel követte végig a mélypontokat, melyekből megjegyzem már túl sok is volt, mialatt én még mindig képtelen voltam kinyögni azt a nyomorult nevet a számon.
Azonban mindazok ellenére, hogy a jelenlegi felállás egyikünknek sem kedvezett, nem tudtam hibáztatni Chloe-t, amiért nem tud mit kezdeni velem, ugyanis a helyében én sem cselekedtem volna másképp, na meg bele sem akartam gondolni mi játszódhatott le a fejében a mesélésem hallatán, különösen mivel az arca már-már túl kifejező volt. Ezzel a bizonytalan és többször kérdő ábrázatával pedig számtalanszor összetalálkoztam az elmúlt öt nap alatt, mikor például reggeli közben is azon kaptam, hogy engem néz az átjáróból, de egy szót sem szól.
Én pedig próbáltam úgy tenni, mintha mindezt nem is látnám.
Aztán az elmúlt néhány 24 óra igen érdekesen telt, én viszont már képtelen voltam megállítani a gondolataimat, amik most a legjobb barátnőm illetve Zayn között cikáztak, és lehetetlen volt aludni tőlük. Ha pedig már az utóbbi személyt említettem, ő előszeretettel zaklatott a telefonhívásaival, amiből egyre még válaszoltam is annak reményében, hátha utána befejezi az üldözésem. Noha jobban ismerhettem volna Zayn-t annál, hogy tudjam, nem hagyja annyiban a dolgot, főleg mert meg mertem volna esküdni rá, hogy tökéletesen emlékszik mindenre ami napokkal ezelőtt a Heaven's-ben történt, pont annyira, mint én.
Tökéletesen előttem volt a fiú, amint a tekintetét mélyen az enyémbe fúrja, én pedig azon kapom magam, hogy elveszem benne már az ezredik alkalommal is. Ehhez természetesen még hozzájárult az a néhány mondat, ami szavanként kavart fel engem, de valahogy mégis hihetőnek tűntek egytől-egyig, bár az is megfordult a fejemben, hogy mindez ismét csak átverés. Azzal pedig, hogy tisztában volt az én érzéseimmel iránta, azzal meg főleg, hogy mekkora hatással van rám, nehezen tudtam elkülöníteni a valóságot a hazugságaitól, de nagyon akartam hinni neki.
El akartam hinni, hogy szeret és nem tud nélkülem élni.
A rohanó gondolatok hatására megráztam a fejemet, majd egy laza mozdulattal a járda szélén elhelyezkedő kukába dobtam az üres kávéspoharamat, habár rám fért volna még egy ha csak arra gondoltam milyen lassan sétálok hazafelé még az eleredő eső ellenére is. Ugyanis ez alkalommal úgy tartottam, inkább meglátogatok egyedül egy kávéházat, majd a padon folytattam a forró folyadék szürcsölését, miközben magam elé meredve próbáltam rájönni, mitől fordulhatna vissza minden a régi kerékvágásba. Arra viszont igen hamar rá kellett döbbennem, mostanra már megszámlálhatatlan alkalommal, hogy soha semmi sem lesz már ugyanolyan mint azelőtt, és különösen nem várhatom el magamtól, hogy ugyanaz legyek, mint aki voltam. Mert amit sikerült megtanulnom az elmúlt hetekben, többek között, határozottan a félelmeim legyőzése volt, hiszen egy olyasvalaki engedte el a kezemet, aki sosem akartam, hogy megtegye, és bár foggal-körömmel próbáltam néha összekaparni magamat a földről, mégis túljutottam rajta.
Szóval a saját elmém csaknem teljes mértékben kikészített az elmúlt napokban, pont úgy mint ma is, ezáltal kissé kimerülten de végül elértem a lakásunkhoz, ami előtt a kulcsom megkeresése már egy következő problémának bizonyult.
- Megmondtam, hogy lesz folytatás. – Hallottam meg egy hangot magam mögül, miután egy kocsiajtó erős becsapódására csaknem összerezzentem, igaz ez kicsit sem ért fel azzal az érzéssel, amit Zayn már majdnem ideges látványa okozott bennem, azután hogy felé fordultam. Másodpercekig csak álltuk egymás pillantását, mialatt nem úgy tűnt, mint aki egy lépést is tesz anélkül, hogy megkapja amit akar. Bennem pedig ekkor realizálódott, hogy a velem szemben álló fiú szavait lassan már kőbe lehetne vésni, hiszen mindegy mennyire próbáltam menekülni előle és elfelejteni őt, Zayn ezt a legkevésbé sem hagyta, és pont annyira gondoskodott arról, hogy legyen folytatás, mint amennyire magabiztosan mondta nekem annak idején.
- Képes voltál idejönni csak azért, hogy ezt elmondd? – Kérdeztem ingerülten, de balra pillantva két lányt véltem felfedezni amint tőlünk húsz méterre sétálnak, azt pedig egy kicsit sem tartottam jó ötletnek, hogy felismerjenek és innentől kezdve ne csak Zayn, hanem a média is zaklasson. Tudniillik mindazok ellenére, hogy a fiú állítása szerint mennyit jelentettem neki, egy szót sem szólt rólam senkinek, ettől pedig ismét rossz érzésem támadt. Egy határozott mozdulattal nyitottam ki a bejárati ajtót, miután a velem szemben álló fiú is felfedezte a felénk közeledő személyeket, és bár tisztában voltam vele, hogy nem jó ötlet, az előszobában folytattuk amit elkezdtünk. – Te tényleg nem vagy normális. – Emeltem fel a hangomat, mialatt éreztem, ahogy ismét dühbe gurulok.
- Miért is? – Kérdezte Zayn egy gúnyos mosollyal fűszerezve, mire csak hitetlenkedve megráztam a fejem. – Mert attól félsz, hogy a barátnőd rajta kap minket? – Folytatta a szurkálódást, itt pedig már kezdtem kételkedni abban, valójában miért is jött ide, mert ha valaki kívülről látott volna minket, lehet a legnagyobb ellenségeknek tűntünk.
- Ezt éppen te mondod, aki képtelen volt nyilvános helyen mutatkozni velem? – Csattantam fel, ugyanis az a bizonyos pohár már réges-régen betelt. – Te jóságos ég, Zayn, nem elég, hogy van merszed idetolni a képed mindazok után ami történt, még meg is próbálsz beállítani a kegyetlennek? – Mondtam már magasabb hangerővel, de a velem szemben álló fiúnak még csak egy hajszála sem görbült a kérdésemre. – Mondd csak, ennyire agyadra ment az elmúlt pár hónap, vagy csak szimplán megőrültél? – Kérdeztem költőien, mire csak felvonta a szemöldökét.
- Te is tudod, hogy nem jöttem volna ide, ha nem lenne fontos. – Válaszolta nálam sokkal nyugodtabb hangnemben, amivel engem talán még jobban felidegesített.
- Megmondtam, hogy soha többé nem akarlak látni. Mégis mi a francot nem lehet ezen felfogni? – Kiáltottam reménytelenül, de ami ezután következett az csak a csend volt, melyben egyedül a heves lélegzetvételem volt kivehető. Zayn továbbra sem szakította el a tekintetét az enyémtől, miközben karba tett kézzel állt előttem, pont úgy, mint én, a különbség csak az volt, hogy az én tekintetem talán most volt a legsötétebb az eddigi találkozásaink közül, hiszen belül kétszer annyira tomboltam.
Na nem mintha ezzel képes lettem volna egy kicsit is meghatni Őt.
- Mindketten tudjuk, hogy nem ezt akarod Kylie. – Rázta meg a fejét Zayn kisvártatva, majd közelebb lépett hozzám. – Hiába próbálod beadni magadnak.
- De ezt akarom. – Jelentettem ki határozottan, még mindig farkasszemet nézve. – Most pedig tűnj el! – Fordultam el tőle, azonban arra még én sem számítottam, hogy ezzel a lendülettel a karom után nyúl, hogy ismét maga fele fordítson. – Ne érj hozzám! – Hangsúlyoztam ki minden egyes szót, miközben teljes erőmmel azon voltam, hogy kiszabaduljak a szorításából, de hamar be kellett ismernem, hogy ez bizony nem fog sikerülni. Zayn tekintete elsötétült a mondataim hallatán, noha meg sem közelítette az enyémet.
- Akkor mégis miért érzem azt, hogy képtelen vagy elengedni? – Kérdezte sokkal halkabban a velem szemben álló fiú, mire éreztem ahogy kattan a fejemben valami és a jobb kezemet amit eddig ökölben tartottam, szépen lassan képes voltam ellazítani. A cikázó gondolataim a másodpercek múlásával már kevésbé idegesítettek és talán megint elérkeztem arra a pontra, hogy én legyek a gyenge kettőnk közül, mindazok ellenére is, hogy az elmúlt időben nem én voltam az, aki utána rohant, hanem ő utánam. Innentől kezdve megkérdőjeleztem, hogy vajon melyikünk érzi gyengébbnek magát a másik közelében.
- Miért vagy itt, Zayn? – Szólaltam meg halkan, mialatt a földet pásztáztam, de nem kellett sok, hogy ismét rá emeljem a tekintetem és szembe találjam magam a már ismerős barna szempárral. – Te miért nem tudsz elengedni engem? – Kérdeztem alig hallhatóan, de ez alkalommal Ő szakította el a tekintetét az enyémtől, miközben már sokkal gyengébben fogta a kezemet és bármikor kiszabadulhattam volna, mégsem tettem.
- Mert szeretlek. – Nézett a szemembe ismét. – De ezt te eddig is tudtad. – Mondta elhaló hangon, mialatt észrevettem ahogy a szívverésem egyre inkább gyorsul és képtelen vagyok lelassítani.
- Én már semmit sem tudok veled kapcsolatban. – Ráztam meg a fejemet. – Többé már azt sem tudom ki vagy.
- Érdekes, hogy egy időben te voltál az egyetlen, akinek bármi fogalma volt rólam. – Húzta gúnyos mosolyra a száját Zayn, noha inkább hatott keserűnek az is, a mondandójával együtt, ezzel pedig tökéletesen leleplezte a saját érzéseit.
- Mindannyian változunk. – Jegyeztem meg kisebb csend után.
- De te és én sosem. – Vágta rá a velem szemben álló fiú azonnal.
- Nem, Zayn. Te már abban a pillanatban megváltoztál, hogy hazudtál nekem. Én pedig abban a pillanatban, amikor rájöttem, hogy ezt nem kötelességem eltűrni. - Megráztam a fejemet újra és ezzel egy időben kihúztam a kezemet a szorításából, ebben pedig Ő sem próbált megakadályozni. Csupán szótlanul állt velem szemben, miközben tagadni sem bírta, mennyire belefáradt a folyamatos harcba ami kettőnk között folyik, pont úgy ahogy én is.
- Hiba volt, és megmondtam, hogy sajnálom.
- Látod, ez a te nagy bajod. – Emeltem az ég felé a tekintetemet. – Mindent annyira rohadt természetesnek veszel magad körül, hogy még csak eszedbe sem jut belegondolni abba, mi van a másik oldalon. – Néztem rá elkeseredetten. – Szerinted egy bocsánatkérés tényleg mindent megold? Szerinted egy bocsánatkéréssel el tudom felejteni mindazt, amit átéltem miattad?
Újabb csend telepedett közénk, eközben pedig féltem, hogy a szívem olyan hangosan ver, hogy lassan meghallja. A szemeibe nézve viszont ismét magába kerített az a borzasztó érzés, miszerint hányszor futjuk még le ezeket a köröket, mire végre képesek leszünk lezárni magunkban mindazt ami történt, aztán egymás között is. Mert azzal szavak nélkül is mindketten tisztában voltunk, hogy ez nem mehet így tovább.
- Lehet, hogy hazug vagyok, Kylie. – Törte meg a hangtalanságot végül Zayn, az arca és a tekintete pedig egy csapásra megváltozott. – És lehet, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el veled kapcsolatban. És lehet, hogy többé nem hozhatom rendbe. – Mondta folyamatosan engem fürkészve, én pedig már reagálni is képtelen voltam. – De nem én vagyok az egyetlen, aki hazudott neked. – Fejezte be a mondandóját, mire csak bizonytalanul tekintettem rá, azonban az ábrázatomat látva megrázta a fejét, majd egy határozott mozdulattal becsapta maga után az ajtót, aztán tehetetlenül álltam az előszoba közepén. Nélküle.
Mondhattam volna, hogy csak úgy cikáztak a gondolatok a fejemben, de ha ezt tenném, az hazugság volna, mert amit itt éreztem az a tátongó üresség volt, méghozzá az a fajta, amit az a bizonyos személy hagy maga után, aki éppen csak kisétált az életemből. Engem pedig ezzel egy időben a legvékonyabb hajszál választott el attól, hogy utána rohanjak és elmondjam neki, hogy mindazok ellenére amin keresztül mentem miatta, sőt még a veszekedések ellenére is; én még mindig őrülten szeretem Őt. Ez a gondolat pedig pont úgy utol el engem, mint egy villámcsapás, aztán csak arra lettem figyelmes, hogy üveges tekintettel bámulok magam elé, a testem pedig indokolatlanul remeg és a szemem sarkából felfedezem Chloe-t.
- Mindent hallottál? – Kérdeztem, noha pontosan tudtam a választ.
- Körülbelül. – Bólintott a mellettem álló lány aprón, azonban a tekintetemmel még mindig a földet pásztáztam és nem tudtam képes leszek-e a szemébe nézni ezek után, habár semmi okom nem volt szégyenkezni előtte. Chloe a karomra helyezte a kezét, szóval az ő figyelmét sem kerülhette el az elveszettségem, ami nagy valószínűséggel még tíz méterről is észrevehető volt rajtam.
- Sajnálom. – Bukott ki belőlem hirtelen, bár képtelen voltam megmondani, ezt mégis mire értem, de az elmúlt napok miatt és azután az este után, amikor a szőke hajú lány megmentett attól, hogy akaratlanul vagy akarva, de ismét Zayn karjai között kössek ki, már egész biztosan kijárt egy bocsánatkérés. Mert itt már lényegtelen volt, hogy mit mondtam el Chloe-nak, és mit nem, csakis az számított, ahogy nézett rám az utána lévő időkben és ahogy az aggodalom egy kicsit sem tűnik el a szeméből.
Mintha mindig attól félt volna, hogy összeomlok előtte, vagy éppen újra elkövetem azt a bizonyos hibát, hogy Zayn mellett talál rám.
- Kylie. – Jelentette ki a barátnőm hirtelen, már-már szokatlanul elcsukló hangon, mire rá kaptam a tekintetem, de ő ezzel a lendülettel elszakította az enyémtől. – Valamit el kell mondanom. – Kezdte el. - És jobban teszed ha inkább leülsz előtte.
Ami pedig ezután a mondat után következett, talán felért száz villámcsapással is, miközben az eddig homályos kép egyszer csak tökéletesen élessé vált. És Chloe vallomása Louis-ról, a kapcsolatukról és leginkább arról, hogy mennyire hasonló cipőben jártunk, arra késztetett hogy sikítva meneküljek el az otthonomból, de ehelyett csak magam elé meredtem, ismét és egy szót sem szóltam.
Próbáltam feldolgozni, hogy a sors pontosan úgy forgatja a kártyákat, hogy azok tökéletesen egymáshoz passzoljanak, hisz míg én küzdöttem magamban Zayn-nel, addig Chloe pontosan ugyanezt tette, csak Louis-val. Kettőnk között már csak az volt a különbség, hogy nekem sikerült kifognom a legnagyobb játékost, akivel életemben találkoztam, azt pedig még csak meg sem kérdezte, vajon akarok-e játszani.
- Fogalmam sincs merre tartunk, vagy Ő hogy érez velem kapcsolatban. Egyedül azt tudom, hogy bármikor ha nélküle kell lennem hiányzik, mindegy hogy két perce vagyunk külön vagy két napja. – Fejezte be a velem szemben ülő lány a történetmesélését, azonban a számon még mindig képtelen voltam kinyögni egy árva szót is.
Az események majdnem teljes hasonlósága miatt pedig olyan érzésem volt, hogy Chloe mindazok ellenére, hogy tudta mennyire elegem lett a hazugságokból és a titkolózásból az elmúlt időben, mégis eltitkolta előttem a kapcsolatát Louis-val, erre pedig nem tudtam miképp kellene reagálnom. Vagy éppen hogyan nyugodjak bele abba, hogy mindkét számomra legfontosabb személy hazudott nekem.
- Ne haragudj, hogy nem mondtam el korábban. – Jelentette ki Chloe, amint felfedezte, hogy percek óta megszólalni sem voltam képes, bár tagadhatatlanul sok minden történt az elmúlt egy órában, ezt pedig még nekem sem egyszerű ilyen gyorsan befogadnom.
- Tegnap délután is vele találkoztál, nem Marie-vel, ugye? – Kérdeztem, noha valójában erre a kérdésre is tudtam a választ.
- Szólni akartam neked, de nem tudtam mikor lesz jó az időzítés. – Mondta kisebb szünet után Chloe, miközben érezhető volt a hangjában a megbánás, az arcáról pedig szintúgy sütött.
- Hogy lehet, hogy Zayn előbb tudta, mint én? – Tettem fel a kérdésemet, majd az előttem elterülő tányéralátét oldalát kezdtem piszkálni.
- Váltottunk pár szót vele egy bulin, arra pedig gyorsan rájöttem, hogy egyáltalán nem hülye és hamar összerakja a képet. – Adta a választ, én viszont nem néztem fel rá, azonban a szőke lány fürkésző pillantását végig magamon éreztem. – Nézd, ha tudtam volna, hogy Zayn ezt tette veled, eszembe se jutott volna kikezdeni az ex-legjobb barátjával.
- Lehet kettőnk közül te jártál jobban. Legalábbis a hallottakból ítélve. – Jegyeztem meg, majd rá emeltem a tekintetem. - Bár Louis sem egy szent, ezt azért meg kell hagyni. – Mondtam, mire Chloe ábrázata egy pillanat alatt megváltozott és összeráncolt szemöldökkel nézett rám
- Találkoztál vele valaha is?
- Nekem elég volt amit Zayn mesélt róla. – Vágtam rá azonnal, noha még én is kihallottam mennyire sértőn hangzik mindez. - Mondjuk téged logikus módon máshogy kell kezelnie, mint a volt legjobb barátját.
- Hát Zayn sem a jóság mintapéldája. – Jegyezte meg a barátnőm amolyan visszavágásként, mire csak felvontam a szemöldökömet
- Igen, erre már én is rájöttem. – Válaszoltam kisebb szünet után gúnyosan, noha inkább volt keserű vagy inkább elkeserítő ahogy mindezt kijelentettem. Hiszen ha belegondoltunk, mást sem csináltam az elmúlt hónapokban, mint megtanultam, hogy Zayn mennyire nem a jóság mintapéldája.
A szomorú tekintetem ami innentől kezdve takarhatatlan volt, a legjobb barátnőm figyelmét is nehezen kerülte el, szóval kisvártatva megszólalt.
- Figyelj, sosem fogom tudni mi zajlott le köztetek pontosan. De ha Louis engem fele ennyire is szeretne, mint téged Zayn... - Kezdte el, azonban éreztem ahogy a nyugodtságom lassan eltűnni látszik, és inkább leszek feszült, ugyanis beszéltem én mindenről ha kérdeztek, de ez még mindig kivételnek számított.
- Nem akarom ismét elhitetni magammal. – Szakítottam félbe.
- Hetek múltán is képes ide állni eléd és azt mondani, hogy szeret. – Próbálta menteni a menthetőt a szőke hajú lány, noha ilyenkor már szerintem ő maga sem tudta megmondani mit akar ezzel elérni.
- Elég, Chloe. – Emeltem fel a hangomat, mire visszavonulót fújt. - Nem szeretnék beszélni róla.
- De valamikor muszáj lesz. És hidd el, én nem kényszerítelek semmire, de még ha nem is ismernélek ilyen jól, akkor is látnám mennyire megviselt az elmúlt pár hónap. – Mondta már-már szomorúan.
Ezek után pedig a tekintetemet ismét lesütöttem és ez alatt azt is realizáltam, mindegy mennyire próbáltam elrejteni az elmúlt időben az érzéseimet vagy inkább a fájdalmamat, Chloe-val még mindig lehetetlen vagyok elhitetni, hogy minden rendben. Ahhoz már tényleg túl jól ismer.
- Képtelen vagyok utálni Őt. – Reagáltam halkan. - És azt is tudom, hogy ő sem képes utálni engem. De fel kell fognia, hogy én sosem tettem volna meg ezt vele. – Válogattam meg a szavaimat, ahogy mérsékletesen elhagyták a számat.
- Szerintem már rájött. – Jegyezte meg alig hallhatóan a szőke hajó barátnőm.
- Remélem Louis tényleg annyira kivételes, mint ahogy mondod. – Beszéltem ez alkalommal normál hangerővel és próbáltam figyelmen kívül hagyni a mondatot ami elhagyta Chloe száját néhány pillanattal korábban.
- Mire célzol ezzel? – Húzta fel a szemöldökét bizonytalanul.
- Nem szeretném, hogy hasonló helyzetbe kerülj. – Ráztam meg a fejemet, az pedig hogy aggódtam érte talán gyenge kifejezés volt arra, mint amit valójában éreztem. Ugyanis soha az életben még csak az ellenségemnek sem kívántam volna, hogy csinálja utánam az elmúlt fél évet, nem hogy a legjobb barátnőmnek, attól pedig egyenesen rettegtem, hogy lehet kitaposott út áll előtte, és idő kérdése amíg ő is beleesik ebbe a szakadékba. Noha próbáltam azt mondani magamnak, hogy Louis és Zayn két különböző ember, de a gondolat és részben a tudat, hogy igazából nagyon is hasonlítanak egymásra, inkább csak kételyt szült, mint bármi mást.
- Bármi történik, úgyis megbirkózom vele. – Jelentette ki kisebb szünet után a barátnőm, mire elmosolyodtam, talán a mai este folyamán most először.
- Ezzel mondjuk nem szállok vitába. De azért remélem tudod kivel játszol.
- Nehezen tudnám elfelejteni. - Válaszolta Chloe igen szokatlan hangnemben, mire magamban megkérdőjeleztem a magabiztosságát Louis-val szemben, de nem akartam hogy tudja mi jár a fejemben, főleg miután arról is tudomást szereztem hogy holnap elkíséri a korábban említett személyt Doncasterbe. Erről azonban végképp nem akartam véleményt nyilvánítani.
Rövid szóváltás után végül lekapcsoltuk a konyhában világító lámpákat, s bár még csak kilenc óra múlt, Chloe a reggeli kelése miatt jobbnak látta, ha korábban fekszik, én meg szintúgy szívesen feküdtem be az ágyamba. Az pedig már egy egészen már kérdés, hogy miért oldottam fel reflexből a mobilomat még elalvás előtt, mialatt egy hajszál választott el attól, hogy megérintsem Zayn nevét a képernyőn, ezzel hívást kezdeményezve. Ugyanis akármennyire is próbáltam mindent megszakítani vele, ezt már a viszonyunk legelején tudtam, hogy kicsit sem olyan egyszerű, mint én azt elgondoltam. Az idő előre haladtával pedig egyre jobban és jobban magához láncolt, mígnem mostanra annak ellenére, hogy mit mondok neki, valójában egy kicsit sem akarom, hogy békén hagyjon. Sőt, ha kell ezerszer lefutom vele ugyanazokat a köröket amiket már számtalanszor, de képtelen vagyok őt elengedni, mindegy mennyire próbáltam beadni magamnak az elmúlt időben ennek az ellentettjét.
Azonban pár másodperc után megnyomtam az oldalsó gombot, a kijelző elsötétült, és ismét ott maradtam egyedül, összezárva a gondolataimmal, amelyek minél inkább arra késztettek, hogy érjem el azt a bizonyos személyt, amíg még megtehetem. Nekem pedig nem esett nehezemre hallgatni rájuk.