My Brother (Zayn Malik Fanfiction)

52. Rész

London>>>Kórház
Joh szemszöge

Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Nem tudtam, hogy most ezt elhigyjem-e vagy ne. Egyszerűen lefagytam pár másodpercre,majd miután sikerült feleszmélnem félre löktem mindenkit magam elől (a nővért, Niallt és Harryt) és szaladtam befele a szobába.
Amint beértem az orvos közölte:
—Zayn Malik felébredt.
Lassacskán közeledtem Zayn ágya fele, a könnyeim csak hulltak.

—Nem tudom, hogy ez, hogyan lehetséges, meg voltam győződve arról, hogy a páciensünk menthetetlen.
Nem foglalkoztam az orvos szavaival, mentem tovább az ágy fele.
—25 éve orvos vagyok, de ilyen még velem nem fordult...
De az orvos nem tudta befejezni a mondatot, mert meghallottam Zayn hangját:
—Joh?!
—Zayn! - mondtam ki, majd odaszaladtam az ágya mellé, és ráborultam Zayn testére. Zayn fél karjával megölelt és sírtunk, zokogtunk, mind a ketten.
Felfoghatatlan érzés volt, amit akkor azokban a percekben éreztem. Egy napon vesztettem el a testvéremet és kaptam vissza újból. Azt az érzést, amikor azt hittem Zayn meg van halva, a legnagyobb ellenségemnek sem kívánom, de amikor megtudtam, hogy mégis életben van: kimondhatatlan örömben volt részem és tudom, hogy ez soha az életemben nem fogom elfelejteni. Sem én, sem Zayn, sem aki akkor ott volt mellettünk.
Az örömünk annyira meghajtó volt, hogy még a doktor úr is megkönnyezett rajta. Őrületes dolog, hogy létezik ilyen, és létezik, mert én ezt átéltem.
Egyik napról a másikra megjelent a testvérem, akiről még nem tudtam, hogy nekem ő egyáltalán rokonom. Csupán úgy tekintettem rá, mint egy híres emberre, majd, mint egy jó barátja. Kiderült, hogy ő a testvérem, a vérszerinti, és eltitkolta előlem. Úgy éreztem csak azért kellettem neki és a családjának, hogy megmentsem az anyánk életét. Később kiderült, hogy nem és vissza jöttem ide hozzá, nem teljes szeretettel, mert azért még haragudtam Zaynre. Aztán egyik napról a másikra Zayn kórházba került. Kómában volt több, mint három hétig, és aztán egyszer csak kijelentették, hogy meghalt. Ekkor éreztem úgy magam, hogy már nincs amiért éljek, és talán, ha 3 percet késtek volna a hírrel, azzal, hogy Zayn mégis él, talán meg is öltem volna magam abban a pillanatban. De nem! Egyik percben Zayn még halott volt, a másikban már élt, és az a másik perc...emlékszetes boldog perc.