Bambuszlevél

Nézz szembe a múltaddal...

Sziasztok! Meghoztam az új fejezetet. Remélem tetszeni fog!

Koncentrálj! - hangzott Alisa határozott hangja. Már órák óta voltam a szobám közepén, a padlón törökülésben elhelyezkedve. A függöny behúzva így félhomály borult a szobámra. Körülöttem gyertyák szolgáltattak világosságot.
A feladatom az volt, hogy teremtsek kapcsolatot az elődeimmel, hogy megkapjam az emlékeiket, amiket később hasznosíthatok a harcban. Csak hogy sehogy sem akar összejönni! Az elején még lelkesen álltam hozzá, de már kezdtem feladni.
- Nem megy! Hagyom a francba az egészet! - pattantam fel mérgesen és elkezdtem elpakolni a gyertyákat. - Ezt nem nekem találták ki!
- Nekem sem ment elsőre, de nem adhatod fel ennyi után! - Próbált kedvesen lelket önteni belém dédim. Megráztam a fejem és felkapcsoltam a villanyt.
- Nem érzem, hogy sikerülne. Azt mondtad, hogy te már a legelején éreztél valamit! Egy kis bizsergést a tudatod legmélyén! Ezzel ellentétben én semmit sem érzek! - Kifújtam a levegőt és levetettem magam az ágyamra.
- Mindenki más! Minden ember más és ez a hősökre is igaz! Nincs két egyforma Panda vagy Teknős esetleg Macska!
- Vagy Katica. - szúrtam közbe.
- Vagy Katica. - ismételte meg. - Amire célozni akartam viszont az, hogy nem kell abban az ütemben haladnod, mint nekem! Hiszen nem azt akarom, hogy olyan legyél, mint én!
- Akkor mit? Nem vagyok erős, sem bátor, nincs fegyverem, nem tudok jól harcolni és az egyetlen, amivel valami hatást érhetek el az az ártatlan nézésem! Katicáék nyomába sem érek!
- Neked van a legnagyobb erőd csak... - kezdte Alisa, de anya hangja félbeszakította.

- Gilberta! Megjött a nagyi! - kiáltotta fel nekem. Azonnal elszállt minden rosszkedvem és rohantam is le. Hatalmas öleléssel köszöntöttem. Jó volt újra látni. Velem egy magas volt és egy törékeny hajlott hátú idős nénike látszatát keltette, akit elvisz az első szél. Persze ez csak a látszat! A nagyimnál nem ismertem erősebb embert. Még mindig megfelelő kondiban volt, és ha kellett olyan egyenesen járt, hogy a karó is megirigyelhette volna. Szokásához híven hagyományos japán kimonót viselt és amint meglátott cinkosan rám kacsintott. Mögötte apa szenvedte be az ajtón mamám egyetlen bőröndjét.

- Most hogy itt vagy igazán elmesélhetnéd milyen indíttatásból küldtél hozzánk egy idegen lányt! - nézett szigorúan anya miután a megszokott tiszteletkörök lementek és apa is beszenvedte a csomagot.
- Az egyik ismerősöm megkért, hogy vigyázzak rá, de ide akartam utazni így őt is hoztam. - magyarázta el dióhéjban majd a lépcső felé fordult.
- Erről nem is szóltál! - ellenkezett apa hangjában érezhető volt a feszültség.
- Az anyád vagyok, nem kell mondanom semmit! - a nagyi ezzel lezárnak tekintette a témát és elindult fel a lépcsőn. Gyorsan utána mentem. Még láttam, ahogy apa felrúg egy bőröndöt.

Nagyival egyenesen felmentünk a szobámba. Körbe néztem, de sehol sem láttam Alisát. Aztán észre vettem, hogy a fürdő ajtaja alól fény szűrődik ki.
Alisa a fürdőkádnak dőlve ült az ajtóval szemben. Azonnal felkapta a fejét, amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó. A tekintete tele volt aggódással. Leültem mellé és vártam, hogy magától mondja el mi bántja. Nem kellett sokat várnom szinte még el sem helyezkedtem mikor elkezdett ömleni belőle a szó.
- Mi lesz, ha nem fog kedvelni? Vagy másra számított? Ha csalódni fog, hogy én vagyok az anyja? - szinte levegőt sem vett.
- Figyelj! Én ehhez nem értek, de ő a lányod, még ha ebben a korban idősebb, is mint te! Biztos szeretni fog! - mosolyogtam rá. Látszott, hogy megnyugodott majd egy mosollyal fel állt és elindult ki. Az ajtóból még vissza nézett rám.
- Nagyon jó vagy tanácsadásban és az emberek megnyugtatásában! - intett és ki lebbent a fürdőből. Halk kattanás jelezte, hogy az ajtó becsukódott.

Felhúztam a térdeimet és megpróbáltam nem felengedni az elmém mélyéről azokat az emlékeket, amiket Alisa mondata jutatott eszembe. Szorosan karoltam át a térdeimet és igyekeztem jó dolgokra gondolni e folyton csak feltörtek a régi dolgok. Újra eltöltött az érzés hogy minden az én hibám miattam történt. Fogalmam sincs meddig ültem egyedül a zárt fürdőben a könnyeimmel és az emlékekkel küzdve mikor hirtelen megcsörrent a telefonom.
Kihalásztam a farzsebemből és megnéztem ki hív. Alya neve villogott a kijelzőn. Vettem egy mély levegőt és felvettem.
- Halló? - Basszus megremegett a hangom!
- Baj van? - hallottam meg azonnal Marinette aggódó hangját. Ezek szerint ketten hívnak vagy Alya kölcsön adta a telefonját a fekete hajúnak.
- Persze! Mit szerettetek volna? - Kérdeztem és reméltem, hogy a továbbiakban nem kíváncsiskodik tovább. Persze tudtam, hogy csak segíteni akarnak, de ebben nem tudnak!
- Öhm... Csak meg szerettük volna kérdezni, hogy eljössz e holnap moziba velünk? Mivel úgy is kezdődik a szünet így van időnk! - vázolta ezúttal Alya.
- Naná, és mit nézünk? - kérdeztem immár sokkal lelkesebben, mert tényleg tetszett az ötlet.
- Az Annabell 2-t! Holnap vetítik utoljára és szeretnénk megnézni. Ráadásul ez megfelelő indokot ad Marinak, hogy az ijesztő részeknél Adrienhez bújjon! - Hallatszott, ahogy Marinette fuldokolni kezd mire Alya felnevetett.
- Mikor találkozunk? - kérdeztem kicsit emeltebb hangon, hogy biztos meghallják.
- A vetítés négy órakor kezdődik, szóval mi lenne, ha háromkor találkoznánk a parkban? - Alya hangja elgondolkodó volt.
- Egy órával korábban? - kérdeztem meglepetten.
- Csak hogy mindenki odaérjen. - válaszolt.
- Hé, ne célozgass! - méltatlankodott Mari.
- Nem célozgatok nyíltan kimondom, hogy rád gondoltam! - Felnevetem. Ezután még beszélgettünk egy kicsit aztán elköszöntünk és letettük.