Storm-Vihar

017 Ezt még az óceánparton találtam ki

Nina vagyok, 19 éves. Hogy őszinte legyek veletek, nincs valami érdekes életem. Minden reggelem ugyanúgy kezdődött. Hajnalban felkeltem, feltöltöztem és indultam megtenni a szokásos kis sétámat a vonatállomásra. Igen, a lehető legjobb munkát választottam magamnak a nyárra. Nem akartam itt dolgozni ebben a kis lepukkant városban tovább, így úgy döntöttem belevetam magam a fővárosi élet csodáiba.

Hamar rá kellett jönnöm, hogy az, hogy a csodálatos fővárosunkban dolgozzam nem is olyan csodálatos. A rengeteg ember, a tömött villamosok, a szeméttől bűzlő város sajnos nem egy magamfajta vidéki lánynak való. Persze megvannak Budapestnek a maga csodái is. Például, amikor első alkalommal utaztam villamossal a munkahelyemre csodálkoztam rá, hogy milyen szép is a parlamentünk, illetve, hogy milyen sokszínű is ez a város valójában. Ahogy reggelente a felkelő nap fénye megcsillan a Duna vízén, ahogy a galambok szaladgálnak körülötted egy kis morzsát kiharcolva maguknak, ahogy látod az emberek mosolyát, amikor találkoznak szerelmükkel talán még ellensúlyozza is Budapest csúnya arcát.

Na de térjünk vissza az elejére, minden reggel egy másfél órás utat teszek meg mire beérek a munkahelyemre, igen elég szerencsétlen dolog, dehát ez van. Egy több emeletes, égbe magasodó  irodaház 5.emeletén dolgozom. Az irodaház kívülről úgy tűnik, mintha csak üvegből volna. Az irodába egy lifttel tudok feljutni, ahogy belépek, a liftben mindig magamat pillanatom meg, mert szemben egy hatalmas tükör foglal helyet, az egész liftnek fémes csillogása van. Megindulok felfelé és egy kis csengő hang jelzi, hogy megérkeztem.

Amint belépek a munkahelyemre megcsap az ismerős illat, a légkondi hidege. Egy egyszerű irodáról beszélünk, egykoron hófehér falak, amit mostanra már az idő múlása szennyezett be, a padlón szürke, pöttyös szőnyeg, néhány falon kép  és egyszerű fehér bútorok. Az első dolog, amin megakadtam a szemem az nem más volt mint egy hatalmas parafatábla. Ez a tábla beterítette szinte az egész falat és akárhányszor valaki új helyen járt, hozott arról a helyről egy képeslapot és mostanra már számos, számomra ismeretlen helyről volt egy-egy képeslap kifüggesztve. Amikor először megláttam egy kis szomorúság fogott el, mivel én még sohasem jártam külföldön, ezek a képeslapok pedig csodálatos helyeket örökítettek meg. Arról a helyről is lóg egy képeslap, ahová mindig is szerettem volna eljutni és megfogadtam magamnak, hogy egyszer el is fogok. New York.

Általában mindig én érek be elsőnek 7 óra 25 perckor, ilyenkor lepakolom az összes cuccom az asztalomhoz, bekapcsolom a rádiót és egy kicsit kiélvezem, hogy csak az enyém az iroda. Megcsinálom szokásos reggeli kávé adagomat, majd egy bödön kávéval a kezemben megkezdem a munkát.
Amikor elkezdtem itt dolgozni az asztalom elég kopár volt, csak egy számítógép és egy hangszóró helyezkedett el rajta, mára már a harmadik hetemhez közeledve kicsit kicsinosítottam magamnak. Hoztam pár növényt, kimondottan kaktuszokat, imádom a kaktuszokat. Eleinte ezek a kis növények dobtak egy kis színt a munkahelyi életembe. Mindig került valami új dolog az asztalomra, egy kép, egy kitartásra ösztönző üzenet, egy kis naptár.

Egyáltalán nem végeztem nehéz munkát, összevetettem egymással néhány értéket, kinyomtattam néhány papírt, néha pakolásznom is kellett súlyos dossziékat, de ebből állt a munkám és még jól is fizettek.
A munkatársaimmal szerencsére hamar megtaláltam a közös hangot, így még azért sem kellett aggódnom, hogy esetleg nem kedvelnek. Egyedül a főnököm volt egy mogorva alak, amikor először találkoztam vele először még csak köszönni sem akart. Dávidnak hívják, egy negyvenes éveiben járó, már őszülő de fekete hajú férfiról beszélünk, elég magas, ahhoz hogy mindig felfelé kelljen fordítani a fejemet ha éppen beszélni szeretnék vele. Bár szerencsére erre eddig egyszer került sor, mivel amióta itt dolgozom kb. egyszer vett rólam tudomást. Testalkatilag látszik rajta, hogy sportol, nincs meg neki a szokásos negyvenes éveiben járó férfiakra jellemző kis pocak.
Mindent egybevetve szeretek itt dolgozni.

Azért kezdtem el Pesten dolgozni, mert egy kis izgalmat akartam az életembe csempészni. Ahogy mondtam nektek unalmas az életem és sajnos egyenlőre ez nem változott, Budapest buzgása nem hozta meg a várt hatást számomra, és az életem ugyan olyan unalmas még mindig. Három hét telt el a nyárból lassan újra vissza kell ülnöm a rohadt iskolapadba és még mindig semmi említésre méltó nem történt velem. Sad story.

Négykor végzek minden nap a munkába, ilyenkor újra megteszem az utat a vonatállomasra és felülök a vonatra, ami visszavisz minden nap ugyanabba a kis városba, ahol felnőttem, ahol élek. A vonat út alatt mindig olvasni szoktam, máshogy minden nap nem lehet kibírni ezt a másfél órát.
Már egy fél órája utaztunk, kb. 15 percenként álltunk meg megállóknál, most is mint mindig éppen elmerültem szeretett könyvemben. Valaki folyamatosan megzavart. Ez a vonat olyan csodával bírt, hogy nem, nem voltak ám normális ülések, miért is lettek volna? Erre az amúgy is koszos és büdös vonatra csak kabinokat lehetett rakni, tudjátok, mint a Harry Potterben. Így ahányszor megálltunk annyiszor kutatott szabad hely után minden ember és igen annyiszor zavartak meg olvasás közben. Majd megállt egy fiú a kabinom előtt és megkérdezte, hogy leülhet-e. Már fel sem néztem a könyvemből csak mondtam: -Persze.

Aztán amikor egy pillanatra felnéztem, pillantottam meg őt és amikor a szemembe nézett pontosan tudtam, hogy ő az akire eddig vártam, ő az aki a szürke életembe meghozza az izgalmat, de egyben a vihart is.