Storm-Vihar

Prológus |átírva|

Rengeteget olvastam már, hogy az emberek üresnek érzik magukat és egyszerűen sohasem tudtam elképzelni milyen is lehet az valójában. Próbáltam megérteni, miért érzik ezt, egyáltalán, hogy lehet üresnek lenni?

Aztán egyszer értelmet nyert minden. Azon a napon, amikor a fejemben a gondolatok csak úgy kavarogtak és a józan eszem csatázott a bolond szívemmel, amikor többé nem akartam gondolkodni, nem akartam sírni, sem nevetni.

Megértettem milyen üresnek lenni.

Egy hatalmas szobában voltunk. Elvétve antik bútorok helyezkedtek el. A kandallóban pattogó fák hangja töltötte be az iménti csendet. Egy viharos napra ébredtem. Ebben a régi, kőfalakkal körbevett szobában rendkívül hideg volt. Eső illata lengte be a szobát. A szinte plafon tetejéig érő ablakok vörös függönnyel voltak elsötétítve, csak a gyertyák fénye, és a kandallóban levő tűz nyújtott némi világosságot. Hatalmasat villámlott és dörgött az ég, még a szívem is beleremegett.

Álltam a falhoz szorítva, miközben ő beszélt hozzám de én már egy szót sem értettem, abból amit mondott. Csak bámultam magam elé, nem gondolva semmire. Átnéztem rajta. Nem érdekelt, amit mondani akart.

A szavak ömlöttek a szájából. Eleinte még figyeltem rá, de ahogyan értelmet nyertek a szavai, és felfogtam mi is az, amit most mond nekem, lassan elcsendesedett a világ. Hihetetlenül nagy fájdalmat éreztem, a lelkemben. Mintha a szívem ketté hasadt volna.  Ezt a fájdalmat váltotta fel a hatalmas űr, az üresség. Akaratom ellenére is könnyek csípték a szemem. Nem akartam, hogy lássa mekkora fájdalmat okozott nekem. Kitépett egy darabot a szívemből. A legnagyobb darabot, amit én már rég neki adtam.

Nem hagyott választási lehetőséget. Féltem.
Innen már nincs vissza út. Az igazság fájdalmas. Mit tettem?

Rátaláltam a végzetemre.