Storm-Vihar

203 A hegy fölött négyféle színű felhő

Körbe pillantottam, de bár ne tettem volna. A hideg futott végig a hátamon ettől a helytől. Amennyire barátságos volt a szoba, amelyben ébredtem, annyira zord közeg fogadott az ajtón túl. Az arcomat megcsapta a jeges, hideg fuvallat. Mindenhol kőfalak vettek körül, egy kis fényt pedig a falakra helyezett fáklyák biztosítottak. Mintha a nappalból átléptem volna a jeges éjszakába. Megérintettem a kőfalakat, amilyen ijesztő mégis annyira gyönyörű  ahogy a kristálytiszta víz vissza-vissza csillan a fáklyák fényében.
Nem tudtam merre induljak. A folyosó 2 irányba vezetett. Jobb vagy bal? Egyik sem volt bizalomgerjesztő. Végül úgy döntöttem elindulok jobbra. Ahogy megtettem az első lépést a csupasz talpam a fagyos, vizes kőpadlót érintette. Kellemetlen volt. A távolba pillantottam, észrevettem, hogy az egész egy barlang szerűség, mintha a föld alatt lennénk. A fáklyák fénye a vizes padlóról verődik vissza, ezzel is egy kicsit több fényt juttatva az amúgy sötét járatokba. Legszívesebben visszaforultam volna, minden bátorságom elszállt a nagy határozottságommal együtt, hogy megkeresem azt a srácot.

Nem lehetek ilyen beszari.-gondoltam magamban. Erőt vettem magamon és tovább haladtam. Már biztosan gyalogolhattam egy 15 perce, amikor a folyósó egyre sötétebb és szűkebb lett. Kirázott a hideg. Nagyon fáztam. Körbe öleltem magamat a kezeimmel hátha ezzel egy kicsit felmelegíthetem magam. Nem tudtam jó irányba haladok-e, azt sem tudtam hol vagyok. Vissza kell fordulnom. Rossz érzés töltött el és pánik kezdett eluralkodni rajtam. Mintha a sötétség megérezte volna a bizonytalanságomat, hirtelen elkezdett szorítani a torkom. Alig kaptam levegőt. A lábaimból minden erő kifutott, összerogytam és a zord kővel borított talajra zuhantam. Lehajtottam a fejem, levegőért könyörögtem. Kiabálni szerettem volna, de egy hang sem jött ki a torkomon. Nem tudom mi történik, hirtelen a nyakamhoz kaptam, próbáltam levegőhöz jutni, reménytelenül. A látásom elkezdett homályosodni, kezdett elfogyni minden levegőm, úgy éreztem meghalok, a gondolataim már nem voltak tiszták, remegett a kezem, nem tudtam tovább tartani magamat. Eldőltem, a fejem hangos koppanással érte a talajt, melynek visszhangja felverte a barlang csendjét. Egy pár másodpercig még kábán feküdtem a talajon, majd elnyelt az édes sötétség.

-Mégis mit képzeltél?
Lassan tértem magamhoz és nyitottam ki a szemeimet. Eleinte bántott a fény és kellett egy kis idő, hogy lássam magam körül a helyet. Újra ugyanabban a szobában ébredtem, ahol az előbb. Egész sok idő telhetett el, mert az ablakokon már csak a lemenő nap fénye szűrődött be. A lemenő nap fénye, gondoltam. Dehát az előbb még egy barlangban voltam, sötétségben, ablakok és beszűrődő fény nélkül. Ahogy elfordultam Őt láttam meg magam előtt. Szinte világítottak a szemei, szikrákat szórtak.
Újra nekem szegezte a kérdést, mostmár éllel a hangjában. Idegesnek tűnt.
-Mégis mit képzeltél?
Értetlenül pislogtam rá, ugyanis az elmúlt pár óra eseményeire szinte nem is emlékszem. Tudom, hogy kiléptem az ajtón, és az érzésre is emlékszem, amely elfogott amikor elindultam, azonban utána, nagy sötétség. Próbáltam gondolkodni, de az agyam nem akart működni, mintha kitörölték volna az emlékeimet.
-Kell a telefonom.-hallottam meg a saját hangom a szoba csendjében.
-Majdnem megölted magad és te a telefonoddal akarsz szórakozni?
-Fel kell hívnom a szüleimet, biztosan aggódnak értem.
-Azt már felejtsd el.
"Azt már felejtsd el"-visszhangzottak a fejemben a szavai. Mi az, hogy felejtsem el? Hol vagyok? Mit keresek itt? Mi történik velem?
Mintha meghallotta volna a gondolataimat, válaszolt a kérdéseimre.
-Egy időre most itt kell maradnod, itt biztonságban vagy és nem eshet bántódásod. A családod miatt pedig ne aggódj, úgy tudják nyaralni indultál.

Szinte fel sem fogtam a szavait. Miről beszélt itt nekem ez a félisten idegen? Tényleg azt gondolja, hogy csak úgy itt maradok? Mi az, hogy biztonságban? Mitől? Milyen veszély fenyeget engem? Esetleg a főnököm túl sok munkát akar nekem adni? Semmi más veszély nincs az életemben. Értelmetlenek voltak a mondatai, azt sem tudtam miről beszél. Ekkor gondoltam egyet és felálltam az ágyból. Amint leléptem a hideg kőre összerezzentem, észre vehette, mert rögtön mellém lépett és a karjába kapott. Ahogy a kezeiben tartott biztonságban éreztem magam. Mérhetetlen nyugalom járt át, mintha már megéltem volna korábban ezt a pillanatot. Ahogy tartott a kezeiben rám pillantott, belenéztem a szemébe, és újra ugyanazt a varázslatot éreztem mint, amikor először láttam. Túl hosszúra nyúlhatott a pillanat, megköszörülte a torkát, majd mély, érdes hangon megkérdezte, - Hova indultál?
Nem igazán tudtam megszólalni, még mindig a szemeit figyeltem, elvesztem benne. Majd gondolataimat összeszedve válaszra nyitottam a számat, de mielőtt megszólalhattam volna, már ott is voltunk az ablaknál.
A függöny nagy fuvallattal libbent meg az ablak előtt, ezzel nekem teret engedve, hogy megcsodálhassam az elém táruló tájat. A lélegzetem is elállt.

Egy hatalmas szökőkút keltette fel a figyelmem először, melynek a közepén egy kézzel faragott angyalt ábrázoló kőszobor állt. A szökőkút körül padok foglaltak helyet, melyek mögött egy hatalmas zöld, füves tér terült el. A szökőkút mögött egy zöld növényekkel és rózsákkal körbe futtatott virág kapu állt, mintha az jelezné az egész világ kezdetét, amelybe kerültem. A kapu mögé nem lehetett látni, fura.
A figyelmem újra az angyal szoborra szegeződött. Valami gyönyörű zöld fénnyel csillant meg a szobor szárnyán. Elvétve kis pontokban, de az egész szárnyon észrevehető volt ez a zöldes csillogás.
-Mik vannak az angyal szárnyain?-kérdeztem.
-Obszidián kövek. Ez egy más világ Nina, es ezt te is hamarosan felfedezed.
Értetlenül pillantottam fel rá, rám nézett, villantott egy szexi mosolyt, majd visszasétált velem az ágyhoz. Lefektetett az ágyra, betakart, majd felegyenesedett.
-Most pedig aludj. Pihenésre van szükséged.
Még utoljára elsimította az arcomból a kusza hajszálakat. Megborzongtam az érintésétől, elmosolyodtam.
Hirtelen megváltozott a hangulata, tárgyilagos és távolságtartó lett, majd ott hagyott engem egyedül a hatalmas szobában. Csend nehezedett az egész szobára, legszívesebben átgondoltam volna a mai nap történéseit, de túl fáradt voltam ehhez, egy ideig csak feküdtem a csendben, néztem a különleges kézügyességgel díszített plafont, majd lassan de elnyomott az álom.