Storm-Vihar

126 Kurvára félek

Az elmúlt egy hétben nem találkoztam újra azzal a sráccal a vonatról. Minden a rendes kerékvágásban haladt tovább az életemben. Ma is mint minden reggel hajnalban indultam a vonathoz, de ez a reggel más volt. Borongós napra ébredtem, elég hűvös volt, még a szellő is enyhén fújdogált. Amikor odaértem az állomásra szembesültem azzal, hogy az összes vonat 60 perces késésekkel éri el a kis városom határát. Gázolás történt. Igen itt ebben a nyugodt városban, ahol soha nem történik semmi. Rendes turista atrakciónak számított, amikor elment a vonatom a gázolás helyszínén. Minden ablak lehúzva volt  és kis ember fejek kandikáltak ki, amint figyelték a baleset részleteit. Ahogy kinéztem az ablakon, szörnyű látvány tárult elém. Minden csupa vér volt, a férfi  testrészei mindenféle helyezkedtek el, tekintete élettelenül nézett a kék ég felé. Egyik keze megmaradt össze-vissza tört testén, az hátra bicsakolva, groteszk módon terült  el mellette. Mindenhol rendőrök, tűzoltók és mentők mászkáltak. Becsuktam a szemem, nem akartam ezt a borzalmat látni, amitől a hideg futkosott a hátamon. Vissza ültem hát a helyemre, próbáltam elfelejteni a szemembe égett képeket, de nem tudtam, sohasem láttam még ehhez foghatót.

Ennek az egésznek köszönhetően későn értem be a munkába. Nem, nem 1 órával később, hanem 2, mert útközben még párszor megálltunk a semmi közepén és vártuk a csodát. Az első az volt, amikor beértem, hogy bekopogtam a főnököm  tölgyfa ajtaján és bebocsátást kértem. Mellesleg 10 óra volt.
- Jó reggelt! - kukucskáltam be az ajtón, félve ejtettem ki a szavakat.
- Magának ez reggel Nina? - fel sem nézett a papírjairól úgy förmedt rám.
Szavai olyan mogorván és erősen hangzottak, hogy összerezzentem. Aztán folytattam, amiért bejöttem.
- E-elnézést szerettem volna kérni a késésért uram, de gázolás történt és a vonatok nagyon sok időt késtek.
- És most meg kellene, hogy sajnáljam? A késett időt le kell dolgoznia, illetve viszek majd oda magának egy kis munkát, amivel még a mai nap végeznie kell. - mondta már kissé kedvesebb hangnemben.
- Rendben, köszönöm uram. - és kisétáltam az irodájából.
Ez az ember tuti élvezi ezt. Bár bevallom sokkal rosszabbra számítottam, de örültem, hogy ennyivel megúsztam.

Bementem az asztalomhoz és megkezdtem a munkát, még reggelizni sem mertem, sőt, hogy kávét inni? Ugyan. A munka gyorsan telt, amikor 4 órát ütött az óra tudatosult bennem, hogy még nem mehetek haza. Ekkor toppant be a főnököm az irodámba és dobott az  író asztalomra egy köteg papírt.
- Ezt itt mindet pecsételje le, tegye egy borítékba őket, címezze meg a borítékokat és utána hozza be az irodamba. Egyesével borítékolja a papírokat!
Elindult kifelé. Már amikor éppen kiért még hátraszólt: 
- Ja, és még ma, ha lehet.
- Hát nem lehet. - dünnyögtem magamban pont elég halkan ahhoz, hogy ne hallja meg.
Ennyit arról, hogy csak 2 órával később végzek, az biztos, hogy vagy 8-ig itt fogok rohadni a munkában.

Bele kezdtem a borítékok gyártásába, kb. fél 9 lehetett, amikor végeztem. Az irodára már teljes csend borult, senki más nem volt bent csak én. Elég ijesztő volt. Betettem a borítékokat a főnököm asztalára. Gyorsan ettem pár falatot, aztán lekapcsoltam az összes villanyt, bezártam az ajtót és indultam haza.

Lehűlt az idő, sötét volt. Így indultam el a kihalt utcán a villamos felé. Bevallom kicsit féltem, de amikor végre felszálltam a villamosra minden félelmem elpárolgott. Tudjátok ez a napszak nem éppen nagy kedvencem. Valahogy sohasem sikerült azonosulnom a sötétséggel. Mondhatni idegen számomra és rendkívül ijesztő is.
A villamoson találtam magamnak szabad helyet, leültem és vártam, hogy elérjem a Széll Kálmán teret. Ott leszálltam majd egy újabb villamosra szálltam fel, amivel egészen a Nyugatiig utaztam.

A villamoson enyhe rossz érzet tört rám, nem igazán tudom megfogalmazni mi lehetett ez, de olyan volt mintha figyeltek volna. Körbe néztem, de a villamoson nem láttam mást csak ülő, félig alvó, fáradt embereket. Gyorsan elhessegettem magamtól ezt az érzést, biztosan csak halucinálok a ma reggel látottak miatt. Igen, biztosan így van.

A Nyugatihoz érve leszálltam és lementem az aluljáróba, a rossz érzetem a hatalmába kerített. Hirtelen azt vettem észre, hogy egy sötét alak követ. Nem láttam semmit sem belőle, sem az arcát, sem a testét, semmit. Az egész ember feketeségbe burkolózott, arcát a fején levő kapucni takarta el. Egy kicsit gyorsabbra vettem a tempót. Az aluljáróba alig volt néhány ember. Még a fények is elkezdtek pislákolni. Felmentem az egyik kijáraton, de akkor vettem észre, hogy rossz helyen jöttem fel, valószínűleg ijedtemben túl sokat mentem előre. Körbe néztem és megláttam egy buszt. 291. A sötét alak éppen most jött fel az aluljáróból, amikor megláttam gyorsan felpattantam a buszra, a busz ajtajai hirtelen bezárultak. Ide már biztosan nem tudott követni. A szívem az elmúlt 10 percben elég hevesen vert, most próbáltam nyugtatgatni magam.

Már egy jó ideje utazhattam, azt sem tudtam hová tartok, az egyik megállónál új utasok szálltak fel. Újra elindultunk és amikor hátra pillantottam újra megláttam azt az embert, aki követett. A pluzusom újra az egekbe szökött, úgy éreztem le kell szállnom, hirtelen felpattantam és megnyomtam a leszállás jelző gombot. Az ajtó feletti jelző  zölden villant. Újra hátra néztem és láttam, hogy feláll és szépen lassan közeledik felém. Rohadtul gyorsan elkezdtem nyomkodni a leszállás jelzőt, hátha előbb megáll de tudtam, hogy nem. Aztán hirtelen fékezett a busz, és kinyílt előttem az ajtó. Olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam elkezdtem rohanni, a szememmel kerestem egy utca nevet, hol lehetek de egyenlőre nem láttam semmit, aztán egy téren kötöttem ki.
Amikor jobbra pillantottam, láttam meg egy táblát: II. Került, Vérhalom.
Csodálatos bassza meg, vérhalom ezt most komoly? És ekkor ugrott be, hogy a buszon bemondták a megálló nevét: Vérhalom utca, és én egészen a Vérhalom térig futottam.
Faszom, faszom, faszom, a rohadt életbe, nem elég hogy sötét van, valaki követ de még egy ilyen szar nevű helyen kell le ugranom arról a rohadt buszról? Gratulálok Nina tapsold csak meg magad.

Körbe néztem a kihalt téren. Egyenlőre nem láttam senkit, semmi mozgást. Egy hatalmas park terült el előttem, a parkot fák szegélyezték. Minden csupa zöld volt, terebélyes fák ágai törtek az ég felé. A maga módján elég szép park volt, de így este nem mondom, hogy nem paráztam. A park közepén egy szobor is helyett kapott, ami egy lángot tartó nőt ábrázolt. A park mögött egy játszótér foglalt helyet. A játékok mind pirosra voltak festve, volt itt csúszda, hinta minden, amin a kisgyermekek a szép napsütéses délutánon jól érezhették magukat.

Hangokat hallottam magam mögül, megfordultam, de nem láttam ott semmit. Ekkor meghallottam a hinták hátborzongató csikorgását, újra megfordultam és azzal a sötét alakkal találtam szemben magamat. Jó pár méterre helyezkedett el tőlem, pont úgy, hogy még nem tudott volna hozzám érni csak ha a közelembe jön. Egy kicsit fentebb emelte a fejét és megláttam vérben izzó szemeit. Vörös szemekkel bámult rám, majd hátborzongató mosollyal rám vigyorgott, ki villantotta éles fogait és elindult felém. Éles fogait?! Miért vannak ennek az embernek éles fogai?

Fogalmam sem volt mit tehetnék, egy tökre kihalt környéken, ahol egy teremtés sincs az utcán. Tudtam hiába kezdenék el futni úgyis utolérne. Ahogy közeledett felém az arcomat megvilágító lámpa villódzni kezdett. Halál félelem lett úrra rajtam, azt hittem ennyi itt halok meg, kész, kampec, nincs tovább, és akkor hirtelen valaki megjelent köztünk.

Mintha a semmiből termett volna előttem, elállta a sötét fickó útját és rám nézett. Ő volt az. Ott állt velem szemben és a gyönyörű zöld szemeivel azt üzente fuss már te bolond lány, meg fogsz halni. Nem kellett több. Rohanni kezdtem. Ahogy tudtam, ahogy a lábam engedte futottam, folyamatosan hagytam el a háztömböket, nem figyeltem merre vagy hova futok csak futottam. Még jó, hogy rossz idő volt ma így egy kényelmes zárt cipőt vettem fel reggel, másban futni se bírtam volna. Egyszer csak akkorát vágódtam, mint azokban a vicces videókban, amiken akár órákat is tudsz röhögni. A bokám egy kavicsban bicsaklott ki és a kavicsos úton, ahogy elestem csúsztam is tovább. Még ekkorát esni. Mindenem salygott, a szám felrepedt és vér szivárgott belőle. A térdem és a tenyerem is így járt, de a tenyeremből ömlött a vér.

Ahogy ültem ott a földön egy busz húzott el mellettem, nagy nehezen felkecmeregtem és újra futásnak eredtem, bár ez már nem volt futásnak nevezhető. A térdemen a nadrág mindkét helyen kiszakadt, csupa kosz voltam, a hajam a verítéktől és a vértől az arcomnak tapadt. A buszsofőr észre vehette, hogy már egy ideje loholok utána és lefékezett, megállt kinyitotta az ajtót, amikor felszálltam és meglátott ijedelem és döbbenet keveréke  tükröződött az arcán.
- Csak csukja be az ajtót és taposson a gázra! Kérem! - mondtam neki.
Ő nem is tett máshogy, a busz ajtói becsapódtak és beletaposva a gázba száguldottunk tovább.