Storm-Vihar

054 Éjszakai víz

Már egy 10 perce utazhattam a kihalt buszon, amikor a buszsofőr hangosan oda kiáltott nekem:
- Merre megy hölgyecske? Tudja már lejárt a munkaidőm, de amikor megláttam magácskát, ilyen állapotban nem hagyhattam ott.
- El tudna vinni kérem a Nyugatiig? - tudtam, hogy rohadt messze lehetek, de bíztam benne, hogy egy jófej sofőrrel van dolgom.
Nem mondott semmit csak bólintott és élesen balra kanyarodott. Meg kellet kapaszkodnom, hogy ne essek el. Amikor visszanyertem az egyensúlyom, erőt vett rajtam a fáradtság. Alig tudtam állni a lábamon, a félelemtől még mindig remegett a kezem és a szívem is még mindig szaporán vert. Le kellett ülnöm. Ahogy haladtam a busz közepe fele, kis piros vérnyomokat hagytam magam után. Lehuppantam egy tisztának és kényelmesnek tűnő ülésre. Azt sem tudtam mennyi az idő. Elővettem a telefonomat 15 nem fogadott hívás, mindneki hívott, anyu, apu, és még a legjobb barátnőm is. Apának gyorsan írtam egy üzenetet, hogy minden rendben, de ma nem megyek haza, mert sokáig maradtam a munkában és az egyik barátnőmnél alszom. Ez hazugság volt de egyenlőre nem tudtam mit mondhatnék, azt sem tudtam most hová menjek. Már éjfél is elmúlt és ilyenkor a vonatok már nem járnak.

Ahogy haladtunk, körülöttem egyre forgalmasabbak lettek az utcák még ezekben az éjjeli órákban is. Lassan elérkeztünk Budapest belvárosába. Ez a város így éjjel kivilágítva még gyönyörűbb volt. A Duna hullámzó vízen a Hold fénye meg meg csillant. Ahogy felnéztem a busz ablakából, tökéletesen tiszta, sötétkék ég tárult a szemem elé. A csillagok csak úgy ragyogtak az égen. Egyszerűen gyönyörű volt, lélegzetelállító.

Ekkor a busz akkorát fékezett, hogy előrevágodtam az ülésből. Telibe megfejeltem az előttem levő szék vas szegélyét. Csodálatos, mostmár a homlokomon is egy kisebb vágás ékeskedett. Nem tudtam miért álltunk meg így gyorsan felpattantam és a busz előtt az a fiú állt, aki megmentette az életem. Honnan tudta, hogy itt vagyok? És mégis miért állt meg a busz előtt? Ugyan olyan fekete szettben volt, mint amikor utoljára a vonaton láttam. Enyhén szaggatott, fekete farmer volt rajta, legalább hasonlított az én kiszakadt nadrágomra. Egy fekete pólót viselt. Nem akart elmozdulni a busz elől. Rám szegezte átható tekintét és le sem vette rólam a szemét. Távol volt, de mintha a szemei más színűek lettek volna, mintha most olyan sötétek lettek volna, mint a csillagos ég. Hátborzongató volt. A busz ajtajai ekkor kinyíltak, remegő lábakkal indultam el és szálltam le a buszról. Tudtam, hogy le kell szállnom, a titokzatos srác nem fog mozdulni a busz elől, amíg le nem szállok, éreztem. Kicsit féltem, de valamiért bíztam benne, végülis megmentette az életem, akkor most miért akarna bántani? Megköszöntem gyorsan a sofőrnek a fuvart, aki csak biccentett és haladt tovább eredetileg tervezett célja felé.

Amint a busz elhúzott mellettem, újra rá pillantottam. A tekintete el kalandozott a Duna hullámzó habjaira. Megsem mozdult csak állt ott mintha földbe gyökerezett volna a lába. Egy pillanat múlva rám nézett és a szemei újra ugyanazok a gyönyörű, zöld szemek voltak amiket a vonaton láttam. Fura, lehet csak a képzeletem játszott velem az imént. Elkezdett közeledni felém, majd amikor már csak pár centi választott el minket egymástól megállt. Most jobban szemügyre tudtam venni erőteljes vonásait. A szemei így közelről még szebbek voltak. És a szájában egy piercinget pillantottam meg. Tetszett. Fél mosolyra húztam a számat. Egyszerűen, amint a közelembe ért mindenről megfeledkeztem, ami az elmúlt 4 órában történt velem. Az az átható zöld szempár megbabonázott, de csak egy pillanatra. Aztán az elmúlt események emlékei egyszerre zúdultak a vállamra. Minden újra be villant, a sötét fickó, a vörös szempár, a kivillanó éles fogak, majd ő, amint megmenti az életem, aztán minden emlék összemosódott, ahogy menekültem az életemért, amikor elestem, és felrepedt a szám, majd amikor végre megtaláltam a buszt, ami elhozott idáig.

Még mindig mindenem csupa vér volt, a hajam zilált volt és kócos, a ruháim szakadtak. Szörnyen nézhettem ki. Felemelte a kezét majd egy hajtincset igazított a fülem mögé. Elég magas volt. Felnéztem rá mogyoró barna szemeimmel.
- Köszönöm! - ejtettem ki félve a szavakat.
Most nem tudtam többet mondani, tudom, hogy hálásnak kellene lennem azért amit tett de nem jöttek ki szavak a számon. Aztán észleltem, hogy rajta még csak dulakodás jelei sem látszódtak. Ugyan úgy nézett ki mint korábban, amikor közém és a férfi köze állt. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem. Amikor szóra akartam nyitni a szám, odatette az ujját a számra, valami jéghideg érintette meg az alsó ajkam, egy ezüst gyűrű volt az. Belém fagyott a szó. Amikor látta, hogy meggondoltam magam a beszédet illetően intett a fejével, hogy kövessem. Megindultam utána, de ekkor szédülni kezdtem, majdnem elesetem, meg kellett kapaszkodnom valamiben. Könnyedséggel kapott fel a karjaiba és indult meg velem. A bőre jéghideg volt. Próbáltam tiltakozni, hogy tegyen le, de minden elkezdett homályosodni, már szinte semmit nem láttam. Minden összemosódott előttem. Majd elsötétült minden, elnyelt a sötétség.