Furcsa álmok I.

2.fejezet: Nyomok

Katie hamar hazasietett és bezárkózott a szobájába. Szüksége volt a magányra, hogy alaposan átgondolhassa. A vacsorát is kihagyta, de eredménytelenül. Végül csak annyira jutott, hogy holnap meglátogatja a könyvtárat. A város régi újságaiban biztos benne van, ha elraboltak valakit. Ezzel az elhatározással feküdt le aludni.

Másnap, amikor felébredt eljátszotta a haldoklót, megvárta még a szülei lelépnek dolgozni, majd ő is indult. Az utcák szinte üresek voltak, bár ez nem nagyon lepte meg a lányt, hisz délelőtt 10 volt. Biztos volt benne, hogy a legtöbb ember ilyenkor vagy dolgozik, vagy iskolában van. Amikor belépett a könyvtárba elöntötte a nosztalgia. Régen nagyon sokat járt oda és imádta azokat az órákat, amiket ott töltött. Így utólag nem is tudta, hogy miért hagyott fel ezzel a szokásával.

Amikor észhez tért azonnal cselekedni kezdett. Előkaparta az archívumból a 10 évvel ezelőtti helyi lapokat, lepakolt egy félreeső asztalhoz és kutatáshoz is kezdett. Csend volt a könyvtárban, nem tartózkodtak sokan az épületben. Csak ő, egy idős pár és egy általános iskolás csoport a tanárukkal. Pár óra eltelhetett mire Katie talált valamit.

„Egy hétéves fiút elraboltak a hazavezető úton."

Ez volt a szalagcíme a cikknek, ami felkeltette az érdeklődését.

„A hét éves Keith, épp hazafelé tartott az iskolából, amikor nyoma veszett. Osztály főnöke bizton állítja, hogy a fiú, megszokott időben, délután 4-órakkor elhagyta az iskolát, de édesanyja, hiába várta a fiú sohasem ért haza."

Röviden erről szólt a cikk. Csatoltak hozzá néhány interjút és a fiú fényképét.

- Ennek kell lennie! Ez pont 10 éve volt.

A lány többször is leellenőrizte, hogy a fiú azóta nem-e került elő, valamint a többi cikket is megnézte, ami ebben az időben íródott, majd megtalálta az aggódó édesanya számát. Gondolta gyors felhívja, ezért ott hagyta a cuccait az asztalnál, kiment a folyosóra és már tárcsázott is. Olyan sokáig csengett, hogy Katie majdnem feladta, de végül felvették a túloldalt. A nő hangja riadt és valahogy betegnek hangzott. Próbálta rávenni, hogy találkozzanak. Nehezen, de végül a sok győzködés után belement.

Amikor visszament az asztalához látta, hogy valaki az újságok között kutat. Nem kellett sok és Katie rájött, hogy a tanár szaglászik, aki a gyerekeket hozta. Végül odaért hozzá és megszólította. 

- Érdeklődik valami iránt?

- Oh! Ne haragudj, hogy csak úgy megnéztem. – Odafordult Katie-hez. A gyerekek biztosan kedvelték. Az a tipikus kedves, aranyos általános iskolai tanár volt. Hangja mézes-mázos, magas vékony alkatú. Rövid haja és kerek szemüvege volt, de valahogy a frászt hozta Katie-re, ahogy szembe került vele.

- Nem haragszom, csak nyugodtan nézegesse őket.

- Most már vissza kell térnem a gyerekekhez, de előtte kérdezhetnék valamit?

- Persze. – Lepődött meg Katie. Vajon mit akarhat tőle ez az ember?

- Hogy-hogy egy ilyen régi ügy után kutatsz? – Mutatott a mögötte lévő lapokra. Katie az asztalhoz sétált, összekapta a papírokat és vissza helyezte őket a mappájukba.

- Iskolai feladathoz kellenek. – Sütötte le a szemét. Ma már ez volt a második hazugsága, pedig utálja ezt tenni, főleg felnőttekkel.

- Igazán? – Nevette el magát a férfi. – Akkor további jó munkát. – És már indult is vissza a gyerekekhez.

- Köszönöm. – Válaszolta Katie. Érezte, hogy nincs valami rendben azzal a férfival, de volt neki nála fontosabb dolgai is.

Gyors összekapta magát és már indult is a találkozó helyére. Rengeteg ideje volt még ezért kerülőt tett és kitért a rejtélyes telefonfülkéhez. Nagy meglepetésére egy furgon állt a fülke mellett, amire nagy betűkkel az volt írva, hogy ELECTRO. Ez volt a cég neve, ami a megyében az elektronikai cikkek szerelésével foglalkozott. Két, kezeslábasban lévő férfi állt a telefonfülkénél és látszólag nagyon agyaltak valamin.

- Elnézést, szabad? – ment oda Katie és jelezte, hogy szeretné használni a fülkét.

- Ne haragudj kislány, de ez a fülke többé már nem használható. – Mondta az egyik.

- Mi? Miért? – Akadt ki a lány.

- Ez egy régről fen maradt fülke, már amúgy is el kellett volna szállítani, de most már biztos elvisszük. – Válaszolt a másik.

- Az itt lakók panaszkodtak, hogy folyamatosan cseng, még az éjszaka közepén is és, hiába veszik fel vagy csak sistergést, vagy csak egy fiú hangját hallják, aki szórakozik velük.

- De nem vihetik el! – próbált ellenkezni a lány.

- Bocs, de ez már el van döntve.

- Akkor... Akkor legalább engedjék meg, hogy még egyszer használjam. – Könyörgött a lány és a munkások, nem tudtak neki ellen állni.

- Na, jó, de csak pár percet. – Engedték meg neki.

Katie nem habozott azonnal belépett a fülkébe. Nem tudta hogyan, de el kellett érnie a fiút. Lehunyta a szemét és várt.

- Kérlek! Kérlek még egyszer hívj! – Már, amikor fel akarta adni a telefon megszólalt, a lány pedig a füléhez kapta a kagylót.

- Halló, helló hallasz? Itt vagyok! – Hadarta.

- Segíts! – A fiú hangja remegett, mintha sírna.

- Azért vagyok itt, hogy segítsek rajtad Keith. – Katie igyekezett határozottan és bíztatóan beszélni a fiúval.

- Honnan...?

- Az most lényegtelen! Mond merre vagy? Ki rabolt el?

- Nem igazán tudom. Már alig emlékszem dolgokra. Azt hiszem, egy régi raktárban vagyok. Csend van. Hatalmas a csend. Csak a víz csobogását, a patkányok rohangálását hallom... És... És azt a férfit. Hallom mikor megérkezik. Akkor már tudom, hogy újra... - fakadt ki a fiú.

- Ne aggódj. Minden rendben lesz. Megtalállak. – Nyugtatgatta Keith-et.

A munkások jelzésképp kopogtak az ablakon, hogy siessen Katie.

- Most le kell tennem Keith, de ígérem, megtalállak.

- Várj! Tudni akarom a neved.

A lány egy kicsit habozott, de tudta, hogy a fiú ettől jobban fogja érezni magát.

- Katie-nek hívnak.

- Vigyáz magadra Katie.

- Te is, Keith. – A lány letette a telefont, majd távozott.

Végre volt néhány nyoma, amin elindulhatott. Később találkozott a fiú anyjával. Keith-ről érdeklődött. A nő zaklatott volt. Kinézete, félelmet keltett a lányban. Csont sovány teste, arca beesett, sminkje elfolyt, mintha sírt volna. Ruházata köpcös volt. Szemeiből pedig kihunyt már a fény. Mintha már feladta volna, hogy a fia valaha is hazatér. Olyan volt vele beszélgetni, mintha a múltba ragadt volna. Mintha még mindig, csak az az este lenne, amikor nem ért haza Keith. Katie szíve, majd meg hasadt. Sajnos újabb információval nem tudott szolgálni a nő. Megadta Keith tanárának nevét és számát, aki akkoriban tanította a fiút. És aki utoljára látta. Majd elbúcsúzott.

Katie úgy döntött, hogy az újabb információkkal hazamegy és utána jár egy-két dolognak. A hazavezető út egyre kihaltabb volt, ahogy közeledett az otthonához. Mikor már, majdnem otthon volt, hirtelen kellemetlenül kezdte érezni magát, mintha figyelnék őt. Nem mert hátra nézni, de biztos volt benne, hogy valaki követi őt.