Or

Nyolcadik

Amikor azt hittem, hogy minden rendben lesz, rohadt nagyot tévedtem. Oké, a többiek elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, de a vezetőségnél akadtak olyan emberek, akik kételkedek az ártatlanságom kapcsán. És hát... Tettek azért, hogy kényelmetlenül érezzem magam.
->nyomkövető
->mindennapos őrszolgálat a házam előtt

Már komolyan megbántam, hogy ide jöttem. Miért is nem maradtam a seggemen? Ah... Hagyjuk. Koncentráljunk a munkára. A héten hét ghoultól szabadultunk meg. Juuzou... Na, ő nem hagyta, hogy akár egy ujjal is hozzám érjenek. Ez egy részt aranyos, mert vigyázni akar rám, de más részt idegesítő, mivel nem vagyok egy ma született bárány. Meg hát félig-meddig én magam is ghoul vagyok... Félteni nem kell. De ő mégis ezt teszi. Néha már nem tudok rajta kiigazodni. Mindegy is.

Mint mindig, ezen a napon is hajnali ötkor csörgött az ébresztőm. Felkeltem, kimentem a konyhába, és míg kényelmesen kortyolgattam a reggeli koffeinadagomat, szelíd kopogtatásra lettem figyelmes. Kinéztem az ablakon, és meglepődve láttam, hogy Juuzou áll az ajtóm előtt. Egy sóhajjal kicsoszogtam az ajtóhoz, majd egy hangos kattanással kinyitottam az ajtót. Mikor megláttam a mellkasán tátongó sötétvörös foltot, rögtön bekapcsoltak az addig elfojtott érzékeim. Egyszerre fordult fel a gyomrom, és egyszerre éheztem meg. Láttam, hogy a csukott szája sarkából kibuggyan a vér, miközben térdre csuklik. Gyorsan reagáltam, elkaptam, de a lendülettől és a súlyától hanyatt estem és bevertem a fejem a nappaliba nyíló ajtó küszöbjébe. Egy pillanatra minden elsötétült, de minden tisztává vált, mikor meghallottam Juuzou gyenge, de stabil légvételét. Nagy nehezen feltornáztam magunkat ülő helyzetbe, és a támadót kutattam a szememmel.

Azonban akkorra már nyoma veszett. Tehetetlenül felhívtam a központot, akik becsületükre legyen mondva, két perc alatt ki is értek. Amíg figyeltem, hogy hordágyra teszik a magatehetetlen srácot, kitört belőlem a sírás. Sírtam, mert annyira tehetetlennek éreztem magam. Sírtam, mert ez történt. De sajnos már nem tudtam mit tenni. Elvitték, én pedig a házban maradtam. Mikor bementem a központba, mindenki elkerült. Azt hitték, hogy én sebesítettem meg őt. Őt, aki szinte egyedüliként bízott teljes mértékben bennem. Őt, aki vigyázott rám. Őt, akit mindennél jobban megszerettem. Akkor jöttem rá, hogy mit is érzek, amikor bementem a kórtermébe, és mosolyogva felült, hogy üdvözöljön. Akkor, abban a pillanatban éreztem, hogy lehet, hogy mégis volt értelme idejönnöm. És az értelmet Juuzou adta.