Or

Kilencedik

-Szia Robin!- dalolta felém nevető szemekkel. Megpróbálta leplezni, de valahogy nem tudta elrejteni a fájdalmat. Mielőtt még bejöttem volna, beszéltem a kezelőorvosával. Tizenkét öltéssel varrták össze. És a beavatkozás után fél órával már fel akart volna kelni. Azt mondta a doki, hogy ilyet még nem látott.
-Szia... Jobban vagy? Mondjuk hülye kérdés volt...-mondtam, majd a hangom megcsuklott és éreztem a forró könnyeket az arcomon lefolyni. Csak álltam ott az ágya végében, mint egy tehetetlen zsák szerencsétlenség. Hirtelen egy ölelést éreztem. Ijedten kinyitottam a szemem és magam előtt egy üres ágyat láttam.
-Juuzou... Mit csinálsz? Normális vagy?! Nem szabad felkelned!- mondtam, majd visszaparancsoltam az ágyba.
-Naa... Nem vagyok olyan rosszul. Jobban vagyok tényleg-állította mosolyogva.
-Na én azt meg nem hiszem el. Szóval mostantól, ha az orvos, vagy a nővérek azt mondják, hogy maradj a seggeden, tedd azt! Így soha nem fogsz meggyógyulni-láttam, hogy nyitja a száját tiltakozni.- Nem.. Nem szólsz semmit, nem ellenkezel. Jó beteg leszel.
-Akkor maradj itt...- dünnyögött valamit az orra alatt elfordított arccal.
-Tessék?-kérdeztem vissza, mert nem értettem semmit.
-Semmi. Azt mondtam, hogy ne akaratoskodj. Inkább hozz egy kis vizet.
-Mindjárt jövök- indultam kifelé.
-Robin-szólt utánam.
-Tessék?-fordultam vissza.
-Köszönöm. Te vagy a legelső, aki bejött hozzám. Köszönöm- mosolyodott el.
-Ezt nem kell megköszönni. Ez természetes- válaszoltam, majd kisiettem egy üveg vízért. 

Olyan öt perc múlva visszatértem, majd leültem az ágy mellett levő székre.
-Milyenek a többiek?-kérdezte.
-Hát... Nem a legaranyosabbak, főleg, hogy azt hiszik, hogy én sebesítettelek meg.
-Ezek hülyék. 
-Amúgy. Láttad hogy ki volt az?-szegeztem neki a kérdést.
-Egy kék hajú fickó volt. A kagunéja úgy működött mint  a kard. Életemben nem láttam még.
-Ezt elmondom Shinoharáéknak. Hátha el tudjuk kapni- ránéztem az órámra. Rendesen elment az idő.- Most pedig mennem kell. Pihenj sokat. Megpróbálok holnap is jönni. 
-Vigyázz magadra. Sok szem felfigyelt rád- majd ismét elmosolyodott.- Köszönöm. Mégegyszer köszönöm.
-Nincs mit. Neked bármit-azzal elhagytam a kórtermet.

Ahogy baktattam a kijárat felé, a szemem sarkából megláttam egy árnyat, de mire odafordultam, az eltűnt.
-Alvás lesz mire hazaérsz kislány, mert már képzelődsz is...-azzal mentem tovább.

Akkor azonban nem tudtam, hogy nem képzeltem az árnyat. És hogy nem kellett volna a rövidebbik utat választanom, ami egy sikátoron vezet keresztül.

Nem tudom ki olvassa még el ezt az updatet, de aki megteszi, annak köszönöm. Hát nem most írtam ide utoljára az biztos. Próbálok hozni részeket a jövőben is, és folytatni a könyvet.

-ParkSunBok