Rise Of Time : A Holdfény Harcosa

ACT 13: Rózsa és víz

Amint haza értünk, nem tudtam megállni, hogy ne lepjem meg őt. A bizonytalanságom miatt nem mertem leírni nevét, mert féltem, hogy ha valaki elolvassa a naplóm, akkor baja lehet belőle. Viszont most már nem érdekel, mert itt van velem, a neve Denisa volt. Jaj igen a meglepetés. A régi katonai egyenruhámban vártam őt, azt mondtam elviszem vacsorázni, ezért öltözzön csinosan, mintha bálba mennénk. Mikor kinyílt a fürdő szoba ajtó, a zene elkezdődött ő csak ott állt. Nem bírtam levenni róla a szememet. Lefagytam. 

Ekkor oda sétált hozzám, majd felkértem egy táncra. Elkezdtünk lassan táncolni. Ebben a pillanatban nem érdekelt más. Mindent kizártam, csokis ő volt. A pillanat, ahogy a karjaim közt van és fogom a kezét. Éreztem lassan egybe fonódunk és eggyé válunk a zenével. Mélyen a szemébe néztem és nem tudtam más mondani csokis amit érzek. "Szeretlek, és ha kell ezt világgá kiáltom." Elmosolyodott, majd lassan közeledtek ajkaink, s végül összeértek. Lassan elkezdtünk csókolózni. Ekkor minden közös emlékünk végig futott rajtam. Mintha ott lettem volna. Éreztem lágy tapintását, félő tekintetét, bizonytalan állását, mikor az első csókunk történt. 

És akkor megszólalt a következő szám. Könnyeimmel már nem tudtam harcolni. 

Kérdezte miért sírok. De én csak annyit válaszoltam "Érted.". Az emlékek és az érzelmek csak úgy dúltak bennem. Soha nem akarom és nem is akartam elveszíteni. Annyi hibát követtem el és az élet mégis adott nekem még egy esélyt és újra a karjaim közt tudhatom. 

-Ugye tudod, hogy soha többé nem engedlek el?

-Egyszer minden dal véget ér.

-De a miénk örökké szól majd.

A nap már aludni ment, a tünedező fény az arcát simította végig és én csak gyönyörködtem.

-Mind azok után ami történt a múltban is szeretsz még?

-Igen, mert ha kell örökké várok rád, évszázadokat, ezredeket. Ha kell minden nap küldök egy rózsát, hogy ne feledd még ha távol is vagyok mindig ugyan úgy, sőt jobban szeretlek.  

Ekkor bevillant az első táncunk amikor még fiatalok voltunk. Gyönyörű szép fekete ruha volt rajta, haja kivasalva, semmi smink. Én öltönyben. Csak lassúztunk, mást nem is tudtam, de ez nem érdekelte őt. Csakis az, hogy velem van. 22 szál vörös rózsát adtam neki, az egyik mű volt, s azt mondtam neki, "Szeretni foglak míg az utolsó el nem hervad.".  

Amikor a harmadik zene szólalt, már nem bírtam tovább leguggoltam. 

Kezemben egy gyűrűvel és megkérdeztem. "Emlékszel amikor azt mondtam, elfoglak venni?". 

-Hozzám jössz?

Száját eltakarva könnyes szemekkel bólogatott. Majd halkan igent mondott. Felhúztam a gyűrűt és szorosan átölelt. Soha nem fogom elfelejteni, hogy is tudnám, életem egyik legszebb pillanata.  Ekkor kimentünk a teraszra és eleredt az eső, de nem érdekelt. 

Az utolsó szám kezdet el játszódni. A zene amelyre közösen sírtunk régen.

Tovább csókoltam, mert nem tudtam mikor, kell újra egyedül hagynom és bevetésre mennem, bárcsak mindent feladhatnék és vele lehetnék.  Vajon ő ugyanezt megtenné értem? Nem tudom, de ez bennem akkor sem változtat meg semmi. 

-Egész életemben tévedésben éltem, elvakultan és rossz úton jártam. De te felnyitottad a szem, egész végig ott voltál és nem vettem észre mekkora ajándék is vagy számomra. Nem becsültem meg igazán, megérdemeltem amit ezért kaptam.

-Miről beszélsz? Ne mondj ilyeneket, most már itt vagyok és csak ez számít nem? 

-Sajnálom. Azt kívánom, hogy soha ne érjen véget.

-Én is. 

Tudtam, hogy egyszer elfog jönni az idő amitől félek és rettegek. A karjai közt, vagy rosszabb egy árokban meghalni. Félek, hogy nem lesz ki megvédje, ki éjszakánként betakarja, jó éjt puszit nyomjon a homlokára, ott legyen vele minden alkalommal amikor belevág valami újba, támogatni őt, de a legfontosabb ott lenni ahogy felneveli a lányunkat. Nem akarom őt elengedni. Soha!