If You Only Knew... •LS•

22.

Kicsit kiszíneztem ezt a részt, úgyhogy aki előtte olvasta, ne legyen lusta nekifutni még egyszer😛💕

🌹🌹🌹

- Te mit gondolsz róluk? - szegezte nekem hirtelen a kérdést, amitől egy gyengébb pillanatomra összezavarodtam.

- M...mármint kikről?

- A szóbeszédekről. Sok változatát hallottam már én is, és mindegyik kellően megmosolyogtatott, hogy őszinte legyek. De te mit gondolsz róluk?

Még mielőtt elhatalmasodhatott volna rajtam újfent a lámpaláz, megérkeztek a megrendelt italok, amit ugyanaz a csinibaba szolgált fel, aki már a legelején is felkeltette Harry érdeklődését. És ahogy elnéztem, ez nem volt egyoldalú.

Csendesen meglapulva vártam, amíg felszolgálja a fahéjjal megszórt cappucinót, illetve a tejszínhab rakással felpúpozott forrócsokit, ami mellett én tettem le a voksom, aztán még hosszú másodperceken keresztül szemtanúja lehettem valami olyannak, aminek egyáltalán nem akartam. Talán eddig csak elcseszett romantikus filmekben láthattam ilyen klisés dolgot, de mindenesetre Harry a legnagyobb örömmel tette zsebre a szalvétát, rajta minden kétséget kizáróan a lány telefonszámával. Ezután Ms. Szőkeség elriszált a terepről, de egy közönséges kacsintással még jó étvágyat kívánt nekünk. Legalábbis azt hiszem mindkettőnknek, de nem vagyok benne biztos, hogy engem is észrevett.

- Lehet benne valami - szereztem vissza a figyelmét, egy kicsivel talán indulatosabb éllel a hangomban, mint akartam. - Úgy értem...

- Ne, ne! Ne fogd vissza magad, kérlek! Légy velem őszinte, Louis, mert nagyon is érdekelnek a gondolataid - előredőlt a fotelban, és az asztalon nyugvó kézfejemre terítette az övét. A jóleső melegség egy pillanat alatt kicsapta bennem a biztosítékokat, és elfeledtette velem az elöbbi flörtölését, amit a szemem láttára folytatott le egy vadidegennel. És végül mégis én jöttem ki a legnevetségesebben ebből a helyzetből, mert ilyenkor is csak az járt a fejemben, hogy felpattanok innen, az ölébe ülök, és azokat a hatalmas, meleg kezeket más területekre irányítom. Úrja érezhetném a hasamon az ujjai melengető bizsergetését, keskeny, forró nyomokat hagyva szántana végig a felsőtestemen, vagy akár végigkarcolhatná velük az egész hátamat, belemélyeszthetné a körmeit a lapockáimba, hogy kis félholdakkal jelöljön meg, ahol éppen belém tud kapaszkodni...

- Hahó!?

- Én... - Az arcom előtt integető kezére eszméltem csak fel legközelebb, de akkor aztán végtelenségig elszégyelltem magam, hogy még ilyen helyzetben is képes vagyok az elmém rabjává válni, aminek végső soron ő a cella őre. - Én nem tudom... Ahogy rájuk nézel, és ahogy beszélsz hozzájuk az olyan, mintha... mintha...

- Mintha? - hajolt át az asztalon, teljesen belemászva a komfortzónámba.

Nyeltem egyet, hogy visszatuszakoljam a szívemet a torkomból, és óvatosan megpróbáltam kihúzni a tenyere alól a kezemet, de nem úgy tűnt, mint aki vevő az ötletemre.

- Mintha csak játszanál velük...

Harry bólintott: - Szóval így látod.

- Nem! Vagyis hogy igen... De nem zavar! Mármint, miért zavarna...? -nevettem, mint egy félkegyelmű, de minden igyekezetem ellenére, eluralkodott rajtam az idegesség. A tenyerembe temettem az arcomat, majd felnyögtem. Tiszta ciki vagyok, úristen!

Már annyi ideig maradt csöndben, hogy kezdtem attól félni, megunta a szerencsétlenkedésemet, és épp az illedelmes lepattintó szövegén gondolkodik. Aztán, ahogy a finom ujjak ismét foglyul ejtették az enyéimet, lefejtették az arcom elől a kezeimet, és hirtelen lélegezni is elfelejtettem.