If You Only Knew... •LS•

3.

A szokásos gyomorgörcs egyből elkapott, amint befordultunk az iskola parkolójába, ami már ekkor dugig volt a csomókban összegyűlő dikákok csoportjaival. Hiába koptatom a padot itt már két éve, valahogy ez a szorongó hozzáállás nem tud enyhülni. Szar dolog az emberfóbia...

- Jöjjek érted suli után? - érdeklődött anya, miután talált egy üres parkolóhelyet, amibe be is állt, járatva a motort.

- Nem kell, szerintem maradok még egy kicsit...

Néma csendben bólogatott, miközben a kormányt bűvölte, mintha azzal érdekesebb társalgásban lehetne része. Mivel nem fírtatta tovább a terveimet, úgy gondoltam ezzel lezártuk a beszélgetést, ezért sietősen nekifeszültem az ajtónak, kinyitottam, de anya megragadott a karomnál fogva és visszahúzott a kocsiba.

- Ne haragudj a reggeliért! - felém fordulva, bűntudattal a hangjában kérlelt.

- Nem... semmi baj, vagyis... nem haragszom. Úgy értem...

Anya fodrosan felkuncogott, majd átnyúlva a fejem felett, magához húzott, és belepuszilt a hajamba. Kellemes levendula parfümje megcsavarta az orromat, de lenyeltem a kikívánkozó, hangulatpusztító tüsszentést.

- Soha nem tudnék rád haragudni, Boo, remélem ezt tudod - szorgalmasan bólogattam, amire meglágyultak a vonásai, de a szemei körül ráncokba futott a bőre, a mosolygástól. - Ilyenkor nem rád vagyok mérges, hanem magamra, amiért még mindig zavarnak az... apáddal kapcsolatos dolgok. De igyekszem, kicsim. Nagyon is!

🌹🌹🌹

- Tommo! - hasított a levegőbe egy hang, amitől nekem minden alkalommal borsódzik a hátam.

Semleges arckifejezéssel, nagyot sóhajtva vártam be, a mindig életvidám, fáradhatatlan unokatestvéremet, aki, néha úgy érzem, csak azért él, hogy leszívja az energiámat.

- Niall, mi lenne, ha nem hangoskodnál már kora reggel?

- Uh! De durcás itt valaki! Rosszat álmodtál? - megadóan a magasba emelte a kezeit az indulatos köszönésemre. Meg sem hallva a kérdését, tovább indultam a murvás ösvényen, az épület felé.

Niall Horan, anya nővérének a fia. Szöszke kis mitugrász gyerek, aki alattam van egy évvel. Víztiszta kék szemeivel és butyuta mosolyával remekül el tudja rejteni, hogy mennyire közvetlen is valójában. Nem szeretem Niallt.

A családját sem szívlelem annyira, hiába hangoztatják minden alkalommal, ha keresztezik egymást útjaink, hogy szívesen látnak bármikor, valahogy nehezemre esik bájologni velük azok után, hogy kiutálták anyát, amikor szétmentek apával. Jó szokásomhoz híven, nem kérdezősködtem effelől sem sokat, hiszen végig azon vagyok, hogy minél kevesebb közöm legyen a Horan családhoz. Bár azt meg kell hagyni, kicsit elgondolkodtató, hogy miért állt még anyám testvére is apám mellé...

Egy szóval flúgos az egész család.

- Mit csinálsz délután, Tommo? - szakította meg a kellemes csendet, mutáló hangjával, mire egy fáradt sóhajjal válaszoltam.

- A zeneteremben leszek, valószínűleg.

Időközben beértünk az aulába, ahol egyenesen a szemben lévő hatalmas parafatáblát vettem célba, miközben ívesen igyekeztem kikerülni minden emberi veszélyforrást, hogy meglessem a rajta lévő eheti terembeosztásokat. Miután végighúztam az ujjamat a megfelelő papíron, hogy még véletlenül se csússzak egy sorral lejjebb, megindultam a lépcsők felé.

- Annyira unalmas vagy! - reklamált a szőke árnyékom.

- Köszi.

- De most komolyan! Nem hiszem el, hogy a furulyázáson és a szobádban poshadáson kívül nincs semmi más, ami érdekelne!

- Zongora. Nem tudok furulyázni. - feleltem látszólag közömbösen, majd felérve az első emeletre, ráfordultam a folyosóra, miközben számoltam a már megtett lépéseimet, hogy mennyi van még hátra a tanteremig, mielőtt végleg elszakad a cérna.

- Lou, ez nem egészséges! - háborodott fel. - Ittál már valaha? Voltál már akár egy házibuliban is? Beszélgettél már egyáltalán bárkivel is itt? Azt már meg sem akarom kérdezni, hogy szűz vagy-e még!

Hirtelen megálltam, hátrafordultam, és erélyesen megtaszítottam a vállainál fogva, mire ő azonnal hátratántorodott, kizökkenve az egyensúlyából.

- Leszállnál már rólam?!

Egész testemben remegtem a dühtől és az adrenalintól, és minden egyes idegszálamra szükségem volt ebben a pillanatban, hogy ne ugorjak neki.

Niall riadt, szégyenkező arckifejezését látva tudatosult csak bennem, hogy az egész folyosó minket bámul a kis műsorom miatt. Mindenki meghökkenve, vagy épp összesúgva meresztgeti ránk a szemeit, várva a folytatást.

Ebben a pillanatban nem éreztem már magam akkora legénynek, de bármilyen kicsire is akartam összehúzni magam, nem tudtam eltűnni a kíváncsiskodó tekintetek elől.

Egyre jobban kezdett elhatalmasodni rajtam az a zsibbasztó állapot, amit már nagyon jól ismertem, de soha nem voltunk jóban, mert kéz a kézben hozta magával a heves légzést és a remegő térdeket. Folyamatosan zakatoló szívem a szorongás sínein egyenesen a pánikroham végállomása felé vitt, de egyszerűen nem bírtam mozgásra bírni a végtagjaimat. Az eszem tudta, hogy szükségem van a nyugtatómra, de a testem nem engedelmeskedett. Az izmaimat blokkoló szorongás, megint utolért.

Egyre homályosabbak lettek az alakok körülöttem, és egy pillanat alatt kicsúszott a lábaim alól a talaj.

- Lou!... - a nevem kakofónikus variánsa, és egy felém közeledő szőke paca volt az utolsó dolog, amit még fel tudtam fogni, aztán egy masszív testnek csapódott a hátam, erős karok tartottak meg a becsapódástól, aztán képszakadás.