If You Only Knew... •LS•

26.

Na nem. Ezt nem csinálhatja velem!

Tényleg képes csapot-papot otthagyni mindenkit a dráma legmagasabb tetőfokán, hogy tragikus hősként berongyoljon az erdőbe, megvárja míg bűntudattal a pucámban lejárom miatta a lábaimat, majd egyszer csak feltűnik a verőfényes sápadt hold üstökében, mint egy kibaszott Messiás, és úgy vigyorog, mint akinek most nőnek a fogai, csak hogy megint ő legyen a nap megmentője?

Én végeztem. Ennyi!

Felálltam, leporoltam magamról a fenyőtűleveleket, amiktől mostanra rendre hoztam egy sündisznó anyatermészet kezei által szabott megjelenését, és ügyet sem vetve rá elviharzottam mellette. Késő van már, és rohadtul kimerültem ennyi kaland után ahhoz, hogy most megint alá vessem magam valamelyik szédítő, nyálas dumájának vagy akár csak vevő legyek a belőle áradó karizmatikus kisugárzására, amivel állandó jelleggel el tudja érni, hogy össze akadjon a nyelvem. Pechére, a lábaim most előbb fognak összeakadni a fáradtságtól, ha megint hagyom magam belevinni a kis szeánszunkba.

- Most meg hová mész, Louis? - kiabált utánam.

- Haza. - trappoltam előre hajthatatlanul, egyre mélyebbre jutva a fák sűrűjébe, vissza se nézve rá.

- De az nem arra van!

- Mégis honnan tudhatnád... - morogtam az orrom alatt.

Amikor meghallottam a talaj ropogását, a tűlevelek finom sercegését a hátam mögött, éreztem, hogy nem úsztam még meg ennyivel. Nem sokkal később pedig a ziháló lélegzetvételek világosan is a tudtomra adták, hogy Harry nem adta fel még ilyen könnyen. Mellém kocogott, és felvette a tempómat.

- Így vissza fogsz lyukadni a partra. A főút a másik irányba van. - okoskodott.

- Képzeld nagyokos, már hatszor körbejártam az erdőt miattad, szóval lassan már úgy ismerem, mint a saját tenyeremet, köszi!

- Miattam?

- Mi van?

- Azt mondtad, hatszor körbejártad miattam. Csak nem aggódtál értem? - lökött meg a vállával szórakozottan.

- Ne gondolj magadról túl sokat, egyszerűen csak nem akartam, hogy egyedül kószálj az erdőben felzaklatott állapotban, mások hülyesége miatt, ennyi!

- De hát te is egyedül kószáltál. És most elég zaklatottnak is tűnsz mellette - pimaszkodott hátratett kezekkel, miközben az eget kémlelte.

- Nem kószáltam és nem is vagyok felzaklatva, jó?! És nem is voltam végig egyedül...

Harry fújtatott az orrán.

- Láttam, milyen jól elvagy a csillagokkal - kuncogott.

- Na jó, ide figyelj! - álltam meg hirtelen, neki pedig csak két lépéssel előrébb sikerült kapcsolnia. Kisfiús mosollyal az arcán - ami szinte levakarhatatlanul beleékelődött a fejébe, valamikor a születésekor - szembe fordult velem, én pedig igyekeztem összeszedni minden takarékon maradt energiámat, hogy egyszer és mindenkorra tiszta vizet öntsek a pohárba. Mély levegő... - Fogalmam sincs, hogy mi volt ez az egész ott a parton az előbb, de azt hiszem, nem is érdekel. Nem akarok... Nem akarnék ennél jobban belefolyni a dolgaidba, érted? Nekem ez... Csak nem! - gesztikuláltam ingerülten. Olyannyira nem jöttek a szavak a számra, hogy már azt sem tudtam, mit hadoválok itt össze, és csak remélni tudtam, hogy Harry arcáról azért olvadt le az az örökös kisfiús mosoly pár pislogással később, mert megértette a szándékaimat. Bár ezek inkább a Cassytől kapott tanács zanzái voltak...

Lehajtotta a fejét, kimérten beharapta az ajkait, majd újra rám nézett, de ezúttal sokkal komorabb, már csaknem bosszúsabb arckifejezéssel. Ahogy ezüstös árnyékot vetett a hold a bőrén, olyan volt, mintha porcelánból lenne az egész arca. Merevvé vált és üressé. A szemeit összébb húzta csakúgy, mint a száját, szemöldökei keserű ráncokat barázdáltak a homlokára. Az egész arca megvonaglott, mintha valamit el akarna fojtani magában, és emiatt magára kell erőltetnie ezt a kemény ábrázatot. Most megbántottam?