"Hesla nem fenékig tejföl élete vitathatlanul is a tetejére fordul mikor végre talál egy nyomot ami az apjához vezethet. Asgard híres a titkokról és mikor a lány oda kerül, még nem is sejti mi minden vár rá. Talán még a kutató életét is visszasírja...
Újabb város, újabb titok, gondolom miközben a bőröndőmet magam után húzva járom a forgalmas utcát, tekintetemmel igyekszem olyan helyet találni ami megfelel szerény személyemnek és a cuccaimnak amik azóta megvannak kergülve mióta átutaztam az ócéánt nyomok után kutatva. Szememen napszemüveg van, nem akarok felhajtást kelteni a nem hétköznapi íriszem miatt, bár van egy sejtésem, hogy a mostani emberek még ezt is normálisnak találnák. Csak én nem. A műszerek újra csipogni kezdenek, gyorsabb iramra kapcsolok. Valahol erre kell lennie a földöntúli kapunak. Nem maradhatok ebben a városban így nagy léptekkel elindulok a Taxi központ felé, amelyet még a repülőn észre vettem fentről. Halkan felhorkantok, ahogy eszembe jut, mennyire is utálom és szeretem is egyben a bal szememet. Ez az egyetlen dolog ami arra utal, hogy létezik egy apám aki Fentről jött le anyámhoz, majd amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá, itt hagyta. Miket beszélek, csóválom meg egy pillanatra a fejemet. Miattam halt meg anya, nem azért, mert az istenverte isten apám itt hagyta. Visszafogom a gondolataim, nem szeretnék drámát rendezni nyilvános helyen. Bekopogok az egyik jármű ablakán, pár pillanattal később pedig egy kissé morcos arcú férfi tekeri le.
- Szép napot! Szeretnék eljutni a legközelebbi faluba. - mosolyodom el halványan. Megtanultam, hogy az emberek csak akkor fognak segíteni ha a szépet mutatod nekik és még akkor is csak mosolyogsz ha elkezdenek káromkodni, mert akkor idiótának néznek és nem foglalkoznak jobban veled.
- Üljön be! - parancsol rám, én meg, mint egy jó kislány, szót fogadok és behuppanok hátulra, a bőröndőt magam mellé teszem. Sosem válok meg tőle, csak a repülő úton kellett a csomaghordozóba tenni, ami miatt frászt kaptam szinte. Rettegtem, hogy valaki ellopja tőlem és kárba vész több, mint 1000 év munkája. A kocsi lassan kigördül a helyéről, majd szépen elindul a beton úton. Elhagyjuk a várost, a helyére pedig beékelődik a gyönyörű füves mező ami, ha jól sejtem, több kilóméteren keresztül kisérni fog minket. A férfi nem szólal meg, helyette benyomja a rádiót amiből valami elképesztően szörnyű jazz szólal meg. Inkább nem mondok rá semmit, a másik dolog amit az emberek utálnak, ha idegenek kritizálják a stílúsukat. Mondjuk ebben megtudom őket érteni, olyan, mint ha engem kritizálnának, azért, mert heterókrómiás vagyok, esetleg a megszállott nyomozásomért az apám után. A kocsi ablakának döntöm a fejemet, akaratlanul is eszembe jut, amit nagypapám mondott még nekem nagyon régen. "Sose leszel olyan, mint a többi gyerek. Más vagy Lylana, de ez nem jelenti azt, hogy már rossz vagy, csak sokkal különlegesebb, mint bárki." Nagyon szerettem őt, a nagyival ketten neveltek, pedig volt már nekik elég dolguk, nem kellettem még én is. Mégis, hiába voltam teher, sose éreztették ezt velem, csak láttam rajtuk, hogy már elfáradtak hozzám. A kellemes merengésből a fék riaszt fel, a kocsi olyan hirtelen áll meg, hogy beverem az orromat a fejtámlába.
- Megérkeztünk. - morogja nem túl kedvesen a férfi, miközben az orromat fogom. Kiszállok az autóból, kifizetem és az utazóval együtt elindulok körül nézni. A műszerek már megvannak kergülve, egy pillanatra megállok, felnyitom és lekapcsolom őket, mielőtt valaki azt hiszi, hogy bombát hozok magammal. Elfog egyfajta izgatottság, a zsigereimben érzem, hogy végre jó helyen járok és a több száz éves munkám kifizetődni látszik. Egy kis motel tűnik fel a szemem előtt, rögtön a recepcióra megyek és kiveszek egy szobát, szinte a dupláját fizetve az eredeti árnak. Ez kell azért, hogy ne zavarjanak. Ahogy a kezembe kapom a kulcsot, azonnal a szobába sietek, bezárom magam után az ajtót és kipakolok. Visszakapcsolom a keresőt ami őrült csipogásba kezd. Diadalittas mosoly kúszik az arcomra, alig tudom magam visszafogni, hogy ne kezdjek el sikítani a boldogságtól. Az ablakhoz lépek, kinyítom és kimászok rajta, majd csak félig húzom vissza, nehogy ne tudjak visszajönni később. A kis GPS, amit beszereltem monitorként hőjeleket mutat egy kilóméteres körzetben. Futásnak eredek, az adrenalin szintem az egekbe szökik. Magas dombra kell felerőszakoljam magam, a tüdőm sípol, de muszáj sietnem, nem állhatok meg, mert elszalasztom a lehetőséget. Ahogy felérek a dombtetőre, a szemüveget elhajítom, bal szememmel pedig a tájt fürkészem. Alig pár száz méterre kiszúrok két alakot, az egyiknek nagyon gyorsan jár a szája, míg a vele szemben lévő csendben tűri. A jelek szerint veszekednek, de nem szentelek rájuk nagyobb figyelmet. Erre kell lennie az Einstein - Rosen Hídnak, muszaj itt legyen. Újra futni kezdek, a kereső gép egyre jobban csipog a kezemben, ami azt jelenti, hogy jó helyen járok. Hirtelen a csipogás elhal, a természetfölötti mutatóra nézve pedig látom, hogy a maximumnál tovább ment. Apró füst kezd gomolyogni belőle, eldobom magamtól dühösen ahogy rájövök, hogy bedöglött. Most már sétálok, mert egyre közelebb érek a két veszekedő férfihoz. Nem tűnnek többnek 35nél, az egyiknek piszkos szőke haja van ami a vállánál jóval túlnőtt, körszakálla és egy esernyője. Biztos viharra készült. A vele szemben álló viszont teljesen eltér tőle, full fekete ruhája van ami merőben hasonlít a hajára. Semmi szakálla nincs, tisztára baba arcúnak mondanám. Már épp szólnék nekik, hogy megkérdezzem őket, nem érzékeltek valami változást erre, de abban a pillanatban egy fénysugár csap a földbe, ami magával szippant. Ahogy száguldunk, olyan érzésem van, mint ha hullámvasútba lennék, csak ezerszer gyorsabb.
К сожалению, это изображение не соответствует нашим правилам. Чтобы продолжить публикацию, пожалуйста, удалите изображение или загрузите другое.
Hirtelen eltűnik ez az egyfajta vonzás és egy nagy sikkantás kíséretében gurulok el a kemény földön, egészen a falig aminek egyébként rengeteg cucc van támasztva így az összes rám esik. Fájdalmas nyögés hagyja el az ajkaimat, mindenem sajog, hányingerem van, de mégis... egy pillanat erejéig a fejembe ötlik, hogy sikerült. Sikerült megvalósítanom a célomat és megtaláltam végre az Einstein - Rosen Hídot. Több időt nem tudok az örömömre szentelni, megragadják a ruhámat és kirántanak a lómok alól. Nem tesz le az a valaki, helyette a kezében fog, mint ha egy darab rongy lennék.
- Engedjen már el! - kezdek ficánkolni. Hirtelen megfordít, szembe kerülök ugyanazzal a szőkével aki a Földön volt és dühösen magyarázott a fekete hajúnak.
- Te meg ki vagy? - húzza össze a szemeit, tekintete gyanakvó. Aprót nyelek. Oops, erre nem számítottam.
