Az utolsó látnok (Próba Verzió)

Nyolcadik rész

Adam-met kórházba szállították súlyos vérveszteséggel.

Niana még most is a történtek hatása alatt van. Úgy érzi, beszélnie kell az anyjával, mert Nataniel legközelebb talán őt veszi célzásba.

- Most hívott Adam édesanyja - kezdte. - Adam-ről még semmit sem lehet tudni, de azt mondta azonnal hív, ha megtud valamit!

- Remélem, életben marad!

- Megmondanád, mi a franc történt? - érdeklődött.

- Ha elmondom, hinni fogsz nekem? - Felállt az ágyról és közelebb lépett hozzá.

- Persze.

- Nataniel volt! - jelentette ki határozottan, amire az felnevetett hitetlenül.

- Ezt most hagyd abba, de rögtön! - parancsolt rá és azonnal kifordult az ajtón.

- Ha valaki megakarna ölni, azt sem hinnéd el nekem? - ordított az ajtó mögül, de válasz nem jött.

Ledermedve állt tovább a szoba közepén, és közben rájött arra, hogy teljesen védtelenül és egyedül van! Ha Nataniel meg akarná ölni, senki sem segítene.

Szemeit a krémszínü szőnyegre szegezte, melyen cipőnyomok voltak. A cipő vizes lehetett, mert foltot hagyott maga után, melyek egyenesen az ablakhoz vezetettek. Valaki járt a szobában, amíg ő oda volt. Szinte biztos volt abban, hogy Nataniel volt az.

Sosem szerette, ha a szobájában kupi van, ilyenkor nem érezte jól magát. De sem kedve, sem pedig ereje se volt ahhoz, hogy most ő belefogjon rendet rakni. Folyton csak a történteken járt az agya.

Gyorsan rendbe szedte magát, majd megkérte az anyját, hamár úgyis a városba indul, vigye el őt a kórházig.

- Ne legyél órahosszákig, mert a kollégámnak ma van a születésnapja, és meghívtak minket - magyarázta.

- Rendben, csak egy félórát leszek oda! - mondta kicsit fennyetten, majd közvetlen továbbállott.

Sosem szerette a kórházakat, már gyerekkorában sem, valahogy mindig beleremeg ha egy fehér ruhás orvost lát. Sík ideggé vállik ha ebbe a haláltanyába - ahogy ő nevezi - kell jönnie! A recepciós szúrós pillantásokat lövelt felé a szemüvege alól, majd alaposan végig mérte őt. A hosszú folyosón rengetegen sétáltak el, akik vagy betegek voltak, vagy orvosok és ápolók. A látogatók egy narancs színű kanapén várakozhattak, amin ha vagy tizen fértek el összesen, míg a többi a fehér falnak dőlve unta el az életét a várakozásban. Nem minden beteget lehetett csak látogatni, így abban reménykedett, hogy Adam állapota rendben van, mert ha nem, akkor elég sokáig kell itt lennie, ami nem is lenne rossz, hiszen semmi kedve szülinapi partira menni! Azokat is utálja... sőt sok mindent utál, amit még saját magának sem vall be.

- Keres valakit? - szólította meg egy vékony hang a háta mögül.

- Igen - válaszolta amikor szembefordult az idős nővel, akinek a hangja egy húsz évesé is lehetne. Rövid, kissé göndör fürtjei eltakarták aranybarna szemeit. - Adam Wayet-tet keresem, a tegnap este hozták be.

- Ó, igen az a szemtelen fiúcska! A 43.-ban van. - mutatott az ajtó felé.

- Hogy érti, hogy szemtelen? - kíváncsian összevonta szemöldökét.

- Az egyik ápolónőnek megtapogatta a mellét - mondta.

- Ó, értem! - bólogatott és próbálta visszafolytani a nevetést.

Lassan kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába: a fehérre festett fal csak mégjobban elvette azt a kevésnyi hangulatát is. Egyetlen ágy hevert az ablak mellett, vele szemben pedig egy tévé a falba építve, na és persze egy fekete bőrfotel, ami ha minden igaz, a látogatóknak van oda rakva...de nem lett volna jobb egy kanapé?