Az utolsó látnok (Próba Verzió)

Hatodik rész

A reggeli napfény sem derítette kedvre őt, mint máskor. Úgy érezte, senki nincs, aki megértse őt! Tudta, hogy Nataniel itt volt tegnap este, és hogy elment, amikor az anyja hazajött. Hát persze, hisz ha az anyja észre vette volna, az nem lett volna öröm hír Marcusnak. De egyszerűen nem tudott rájönni, hogy mit akarhat valójában tőle Nataniel. Kezd minden ködössé válni előtte...

- Jó reggelt - mormolta Manuéla amikor kopogás nélkül kinyitotta az ajtót, majd ezután teljesen elhúzta a sötétítőt.

- Húzd vissza, mert megvakulok! - kezével a szemeit takarta mert égtek. Egész este semmit sem aludt, így nem is csoda, hogy fájnak a szemei.

- Öltözz fel és gyere a konyhába, mert beszélni akarok veled, most. - azzal sarkon fordult, és kiviharzott a szobából.

Esze ágába sem jutott igyekezni. A fejében tompa fájdalmat érzett, és olyan volt, mintha késsel szurkálnák a gyomrát. A tegnap alig evett valamit, az a reggeli rántotta édes kevés volt egész napra.

Belepillantott a tükörbe és már tovább is ment volna, de ahogyan kinézett...pocsékul festett! A haja olyan szinten kócos volt, hogy alig bírta kifésülni. A szemei alatt sötét karikák mutatták meg mennyire fáradt is valójában.

Szerda van, az az, olyan leszarom az egészet napom van! - mondta magának.

Kihúzta magát, ami olyan fájdalmas volt, hogy azonnal össze is görnyedt. Lassan felöltözött, majd kíváncsian a konyhába csoszogott.

Manuéla már idegesen várta, és úgy tűnt, nagyon fontosat akar mondani. Mondjuk, mikor nem?

- Ülj le, kérlek - mondta, és a kanapéra mutatott.

- Jó így, csak mondd már! - fonta össze karjait, és már újra rossz érzései voltak előre.

- Nem halogatom tovább - kezdte. - Oda költözünk, még ma! - jelentette ki parancsolóan.

- Én nem! - tiltakozott, és rosszallóan végig mérte.

- Olyan nincs, kislányom! Én ha azt mondom igen, akkor az úgyis van.

- Ezt értsem úgy, hogy én nem is számítok? - felsóhajtott, és a szíve összeszorult.

- De, számítasz, hiszen ezidáig vártam. Hosszú éveken át egyedül voltam, most már kell valaki, aki szeret, és én is szeretem őt. Ez az ember márpediglen, Marcus.

- De ők démonok - kezdte. - Nem vihetsz olyanok közé, akik  fel akarnak használni engem látnoknak, anya! - Teljesen kiakadt, és már alig bírta sírás nélkül.

Manuéla semmit sem mondott.

Niana visszament a szobájába a telefonért, és a pénztárcáért, majd szó nélkül kirohant a lakásból. Elege lett mindenből, de legfőképpen az anyjából! Ellene fordíthatta Marcus? De mégis hogyan? Ha igazán szeretné, nem akarna neki rosszat...vagy mégis?

___________________

Az egész délutánt a városban töltötte: minden üzletbe benézett. Még ruhákat is próbálgatott, de egyet sem vett meg belőle. Három gyros étteremben is volt, sőt még egy helyre is benézett, ahol pincéreket keresnek, ám ő nem pincér, és bizony szakma nélkül sehová sem veszik fel. Még nem döntötte el, hogy mit kezdjen az életével! Talán tanár lesz, vagy csak egy irodai asszisztens. Ebben a kis faluban nem sok lehetőség van, de jobb, mint a semmi.

Nehezen viselte, hogy az anyja csak így odadobja a démonoknak. Szíve szerint, azonnal felszállt volna az első vonatra, és olyan messzire ment volna, hogy soha senki se találja meg. De nem volt bátorsága...megtenni egy lépést előre, nem olyan könnyű, mint ahogyan azt mások elmondják.