Az utolsó látnok (Próba Verzió)

Kilencedik rész

Még azon az estén újabb meglepetés érte, amikor Manuéla bejelentette, hogy hamarosan odaköltöznek Marcushoz! Niana teljesen leblokkolva érezte magát, és ha lehetett volna, inkább a menekülést, minthogy odaköltözzenek.

- Nem értem, miért kellene odaköltözni, hiszen nekünk is van lakásunk! - jelentette ki.

- Ezt már megbeszéltük - mondta, amikor elkezdte megteríteni az asztalt.

- Én nem megyek - vágta rá mérgesen.

- Kérlek, anya legalább várj kicsit ezzel, ez azért nagy dolog! Csak kell egy kis idő... Gondold végig, nem is ismered igazán, és látszatra azt mutat, amit te akarsz látni.

- Időt akarsz? Jól van. - bólintott. Nem tudta eldönteni, most komolyan beszélt, vagy sem? Jól tudta, hogy őt nem ilyen könnyű meggyőzni, így nem hitte el egyetlen szavát sem. Nem szólt egy szót sem, jobbnak érezte ha csendben marad. Összefonta karjait amikor az asztalhoz ült, de meglepetten érte, hogy négy személyre van megterítve.

- Várunk valakiket?

- Ami azt illeti igen, méghozzá Marcust és a fiát Natanielt. Nem volt könnyű őt is magával ráncigálni, ugyanis Nataniel aggódik, hogy te nem néznéd jól szemmel, mint az utóbbi találkozásotokkor, amikor a képébe vágtad, hogy neked nem kell mostohatesó!

- Micsoda? - felugrott az asztaltól, és a szobájába igyekezett.

Elege lett. Végképp elege lett mindenből! Méghogy Nataniel is idejön, a mai után a kórházban? És mi az, hogy a legutóbbi találkozáskor ilyet mondott? Ez mind hazugság!
Nataniel ellene akarja fordítani az anyját. Nem tudta elképzelni, vajon mi fog történni a vacsoránál. Lehet hogy készül valamire? De hisz megígérte, hogy segít neki, ha békén hagyja azokat akiket szeret.

Hamarosan a nyakán van a suli, jobban mondva a magántanulás, és rohadtul nem tud semmit! De igazából már nem érdekli a tanulás és ez baj... ha így folytatja, nem lesz belőle semmi, csak egy sztori, melyben ő egy látnok. Vajon igazak-e a papírra vetett szavak, és ő valóban az, akinek hiszi magát? Ha így van, akkor miért nincsenek képességei? Annyi kérdés kavargott a fejében, hogy összezavarodott és hirtelen a fejéhez kapott, mert annyira fájt hogy már alig bírta elviselni. Az íróasztalához sietett és a fiókból elővett egy gyógyszert. Azt kívánta, bárcsak mindez egy álom lenne.

- Hamarosan itt lesznek, úgyhogy viselkedj! - parancsolt rá figyelmeztetően. - Nem szeretném, ha megharagudnának - tette hozzá.

- Mit vársz tőlem, tapsoljak? - vágott vissza fennyetten.

- Csak ne beszélj, ennyi - mondta.

A csengő megszólalt, és Manuéla olyan gyorsasággal kapta rendbe magát, hogy szemmel nem is lehetett követni.
Niana szíve egyrecsak figyelmeztető hangokkal szúrkálta a mellkasát.

- Jó estét - köszönt Marcus amikor belépett az ajtón. Észrevette Niana pillantásából, hogy nem kívánatos személy, ezért lesütötte a fejét zavartan.

Manéla hátra fordult egy pillanatra, mérges szemekkel jelezte neki, hogy viselkedjen.

- Jó estét - köszönt végül, de nem tudta viszonozni a mosolyt, úgy mint Marcus.
Főleg amikor meglátta belépni Natanielt, aki úgy sétált be, mintha ő lenne a mindenség ura, és talán ez is így van!

Találkozott a tekintetük de csak egy pillanatra ugyanis, Niana hamar a padlóval kezdett el barátkozni.

- Hoztam nektek virágot. - Nagyon úgy tűnt, minden áron beakar vágódni.