Damnatio Memoriae

V.

Az ernyő hangos csattanással nyílik ki a lépcsőházból kilépve, megmutatva a világnak Hello Kitty kissé fakó arcát. Crimson vállára fekteti, majd könnyed léptekkel sétál keresztül a napsütötte parkolón, míg Nicky a táskájába pakolt holmikkal, alig tudja tartani a lépést.

- Kilences, lemaradsz. Sokak teljesítménye ejakulálás után megnő, te lelassulsz? - A kérdés egyértelműen csak költői, így Nicky meg sem próbál válaszolni rá, de az aggodalma egyre csak növekszik, ahogy a naptól ragyogó környezetet kémleli. Mintha veszélyforrás után lesne, pedig ez butaság, hiszen már nyakig állnak benne.

- Nem fáj? - kérdez rá óvatosan, ahogy egy pirosnál megállva úgy próbál helyezkedni, hogy árnyékot adhasson a Malkavitának, aki még csak meg sem próbálkozik azzal, hogy belemenjen a játékba. Szobor mereven áll, mint egy márványból faragott műalkotás.

- Úgy nézek ki, mint aki ég? - újabb költői kérdés, válasz megint nem érkezik rá. - Nem érzek égett szagot. Azt mondtam, hogy a kérdés feltevése mindig hasznos, de te, Kilences. - Egyedül feje mozdul, ahogy az aggodalmas szempár önérzetét megint lejjebb rombolja. - Bebizonyítottad, veled másképp kell bánjak.

- Csak aggódom! - Felhördül dühében, majd morgása hamar alább hagy, mikor Crimson összecsukja az ernyőt egy hirtelen mozdulattal, majd két lépésből átsétál a piroson kihasználva az autók adta árnyékot. - Ezzel nem segítettél a helyzeten!

De mindhiába, Crimson hajthatatlan. Az ernyő csak a Temze partján kerül elő újra, mikor a Malkavita a korlátra felállva, magabiztosan egyensúlyoz végig a vékony peremen. Néha látja Nicky, hogy apró füst szállingózik fel fedetlenebb testrészei felől, mint a bokája vagy karja, de kicsit sem látszódik rajta a fájdalom legapróbb jele sem. Nem úgy, mint Nickyn az aggodalom, aki szemét levenni képtelen róla, így körülbelül hatodjára megy neki egy padnak, vagy szemeteskukának az egyenes úton, mert képtelen a környezetére figyelni.

- Kilences - szólal fel hosszú idő után először. - Bővíted a könyved lapjait. - Sóhaja végén összekulcsolja ujjait a Száméval, aki kapva az alkalmon azonnal leemeli, mint egy kisgyereket, és magához rántva ölelgeti meg. - Átléped a megengedett határaidat.

- Mi lenne, ha séta helyett metróznánk? - Ártatlan kérdés csupán, de Nicky úgy dönt egy próbát megérhet.

- Nem figyelsz rám, Kilences.

- De, figyelek, chéri. Csak... - Nicky szenvedve térdel le a Malkavita elé, hogy cipőfűzőjét beköthesse, mint egy engedelmes rabszolga. Még csak meg sem lepődik már azon, hogy ez volt az első gondolata. - Csak nyugodtabb lennék.

- Legyen neked gyereknap... - Valószínűleg Crimson sem számított arra, hogy ilyen lekezelő hangsúllyal sikerül kiejtenie ezt a mondatot, de sikerül neki, ez pedig különösebben nem zavarja meg péterkéjét. Egyetlen apró, fegyelmezett mozdulattal összecsukja az ernyőt, mire Nicky sikkantva egyenesedik ki, hogy megfelelő árnyékhoz juttassa, de mondhatni elkésik. Egy hatalmas felhő árnyékolja be London városának kék egét, így szinte teljesen feleslegessé válik heves mozdulata, amivel óvni akarta Mesterét.

- Sikítás fajták - közli Crimson mereven bámulva Nickyt, mint egy konzervet, amit meg akar enni, de még nem talált hozzá nyitót. - Női. Kipipálva.

A szenvedő ellenkezés ellenére viszont az ötlet nem csak helyesnek, hanem jónak is bizonyul, mert Crimsonnak pontosan három teljes fordulásra van szüksége, hogy az összes információt elhadarhassa a metrókról, a londoni metrórendszerről, a londoni metrókocsikról és természetesen egyesével az állomásokról. Fejét Nicky vállára hajtja, ő pedig nem rest viszonozni ezt, így szorosan összebújva hallgatja a történeteket és információkat, amik sosem akarnak elfogyni. Vagyis, csak majdnem.