Damnatio Memoriae

I.

Crimson Pyro nagyon sok mindent szeret, de a várakozás nem igazán van benne ebben a végtelennek tűnő halmazban. Most pedig várakozik, pontosan hét perce, negyvennégy... Negyvenöt, negyvenhat, negyvenhét másodperce. Persze számára ez is hasznos időnek számít, mert agytekervényei nem pihennek egyetlen ezredmásodpercre sem. Ha éppen nem azon gondolkodik, hogy a sárga valamik miért sárgák, akkor azon, hogy miért valamik. A stop tábla miért lett ilyen, amilyen. A citrom miért nem narancs, az pedig miért nem lila. Ő sosem unatkozik, csak nem szeret várakozni. Nem, mintha Crimson fogalmában a szeret szó definiálva lenne pontosan, ezen még dolgozik, és jelen állás szerint jó sokáig dolgozni is fog.

Elhagyatottan áll az egyik utcai lámpa fénye alatt, ami sárgás fényével tökéletesen bevilágítja testét. Messziről csupán gyereknek tűnik pöttömnek mondható alakja, torzonborz barna haja a szélrózsa minden irányába ágazik szét, hihetetlen kék szemeivel meredten bámul előre, mintha csak arra várna, hogy valaki felhúzza a hátán lévő kulcsot, és beindítsa szerkezetét. Ruhái elnyűttek, méretekkel nagyobbak a kelleténél, és a rajta lévő öltönyrészek talán nem csak más emberről, hanem évszázadból is valók. Tizenhét-tizennyolc évesnek tűnik, de magassága alig éri el a százhatvan centit. Éppen ezért, igencsak furcsa látvány London ilyen kései óráiban.

Tekintetét az égre emeli, a csillagok alapján akarná megállapítani pontos helyzetét, de a város fényei megakadályozzák ebben. Az égbolt szinte mit sem változott, de mégis zajos, mint egy rossz minőségű kép. Az egyetlen, amire mégis támaszkodhat: az emlékezete, ami még sosem hagyta őt cserben. Nem úgy, mint hallása, ahogy most is. Az a folytonos, szűnni nem akaró zizegés, amit az elektronikai szerkezetek bocsájtanak ki magukból, teljesen kikészítik. Nincs csend. Soha. Megszokni nehéz, de tudja, képes lesz rá idővel, hogy hozzászokjon. Érdekesnek tartja ezt a korszakot, tetszik neki, hogy felébresztette magát. Valamiért tudta, hogy ki kell nyitnia szemét. Ébrenléte mindig időszakokat ível át, aztán önkényesen toporba vonulva alszik pár száz évet, hogy újra felfedezze a világot, és az új megvalósult csodákat. De ez most mindenen túltesz. Soha ennyi információhoz nem férhetett hozzá ilyen kevés erőbefektetéssel! Ő pedig mindent tudni akar. Mindent, amit lehetséges.

Jó pár utcasarokkal arrébb sír fel egy csecsemő, ezzel megzavarva Crimsont a pí számsor milliárdos értékének sorolásában. Ha lélegezne, akkor most elhalkítaná azt is, hogy teljesen megmerevedett izmokkal figyelve adja át magát a jelenetnek, amit nem lát, de nem is kell neki, hogy tudja mi történik.

- Te kis csitri, fogd már be! - sipítja a nő rimánkodva, akinek karján két nejlonszatyor is lóg. Kezében telefon, amiben a holnapi megbeszélést egyezteti főnökével, amihez pontosan annyi kedve van, mint ma még szteppórára menni. Hatalmas erőkkel próbálkozik a csomagtartó lecsukásán, de akkor sem lenne rá szabad keze, ha éppen hat lenne neki. - Egész nap ez ment! Kérlek! Már nem bírom! Megteszek bármit, csak hallgass már el! - Crimson összerándul, ahogy fejében megszületik a gondolat csírája. Számára pontosan olyan ez, mint egy felkérés, amire muszáj felelnie. Feje oldalra billen, szinte egy kilencven fokos szöget zár be, merev izmaiban minden mozgás elhal, így a pislogást is abbahagyva mered előre, mint egy szobor. Kiürül az agyában egy rész, füstként párolognak el a felesleges töltelékek, mint az időzónák, a Colgate, és a várost körbeölelő zizegés. Ebben az apró kis cellában pedig egyetlen mondatfoszlány ismétlődik kiragadva azt mindennemű kontextusból: Megteszek bármit, csak hallgass már el! Pí. Pí... Pí. Megteszek bármit. Hallgass el. Pí.

- Szám! - kiáltja el magát Crimson. - Hozd ide! Most! - Hiába siklanak ki ajkán a szavak könnyedén, körülötte minden ugyan olyan mozdulatlan marad, mint a parancs elhangzása előtt. A sötétség nem mozdul semmilyen formájában. Nincs Szám, nincs itt rajta kívül senki. Crimson egyedül van, és ez kifejezetten hirtelen söpör rajta végig, mint valami orkán.