Damnatio Memoriae

Utószó

- Harminchárom, harminckettő, harminc, huszonkilenc... - számolja Nicky hangosan, ahogy a Tower Bridge tetején ücsörögve figyelik a fakó eget. Összehasonlíthatatlan Szibéria csodálatosságával, de kár keseregni azon, amit most úgy sem kaphat meg, ezt pedig Nicky is tudja. Vissza fognak oda menni, ahogy azt Crimson ígérte, de előtte dolguk van. - Kettő. Egy. - A végére ér, majd kérdő tekintetét felvezeti a Malkavita szoborszerű kinézetére, aki csak úgy áll ott, mint a híd egyik alaptartozéka. Órák óta meg sem mozdul, néha mintha elfojtott táncmozdulatokat látna rajta, de nem merne megesküdni rá.

- Egy bált említettél. - Szólal fel Nicky, hátha kap választ, de lassan kezdi megszokni milyen is, ha az embernek magával kell beszélgetnie. A kis test után nyúl, de mivel őt nem tudja megmozdítani, így magát húzza oda, arcát fenekéhez fúrva harapdálja meg a formás idomokat, mire Crimson lassan ölébe ereszkedik. Merev tartásából ugyan nem enged, messze jár, de ujjai gyengéden siklanak Nicky tincsei közé.

- Ne most, Cseresznye. - Az Asszamita éhesen próbálkozó ujjainak kénytelen megálljt parancsolni, de ért a szóból. Vannak pillanatok, amik egyszerűen csak nem termettek semmi piszkosan izgatóra. Vagyis, Crimson szerint így lehet. Nicky elég hamar túlteszi magát ezen az apróságon bárhol és bármikor. - A bál most megy, Alma rendezte, de nem megyünk oda, felesleges. Dante Altäir Castellanos - suttogja áthatóan a legvérmesebb inkvizítor nevét, amitől még Nicky hátán is hideg futkos. - Tőle függ minden, hogy nyer vagy veszít ezen az estén. Történelmi pillanat, Cseresznye.

- Tessék? - vonja össze zavartan szemöldökét Nicky. - Mi köze egy foggyos Inkvizítornak hozzánk? Már nem bánthat minket, nem engedem meg neki! - Foga hangosan csattan, szeme villan a sötétben. Akkor sem engedné, hogy Crimsonnak baja essen, ha ezért mindent fel kell áldoznia. Kész megtenni érte, bármi is legyen az.

- Nem érzed, Cseresznye. A változást. - Lassú mozdulatokkal áll fel, de határozottsága megingathatatlan. A szél erősen kap bele ruhájába, haját borzolva süvít végig testén. Kezét kitárva dől előre, hogy végig simítson rajta a téli lehelet. - Pedig itt van a levegőben, már mióta. - Lehunyja szemét. - Itt motoszkál, mióta felébredtem. Ezért ébredtem fel. És nem csak én. Mozgolódnak. Mind. A világ változáson megy keresztül. És mi itt leszünk. Látni fogjuk a társadalom formálódását. Mi fogjuk írni a történelmet, Nicky. Mi, és még sokan mások.

- Nem értem, hogy miről beszélsz...

- Persze, hogy nem. De ne aggódj, Cseresznye. Más sem érti. Én sem értem még igazán... - Hangja fátyolosan cseng, teste lágyan megremeg. Tudata éhezik a válaszokra, de most nem több, mint izgatott. - London's Burning... - kezdi el énekelni a dalt.

Az alattuk elterülő város utcáit hatalmas robbanás rázza meg, tizedmásodpercek később megismétlődik keleten is, majd még egyszer a Temzétől nyugatra. Autók riasztója vág át a levegő nehéz hullámain, a füst örvénylő pokolként lepi be az eget. Crimson dala lassan a végéhez közeledik. Nicky leesett állal forgatja fejét jobbra-balra. Értetlen mozdulatokkal hadonászik.

- Elkezdődött - szól Crimson, de folytatja. - A háború, Cseresznye. A levegő. Más. Minden. Más. Érezd. Add. Magad. Át. - Teste pulzálva ír le egy csodálatos hullámot. - Felébredt - suttogja. - Mozgolódnak. Apáink életre kélnek. Halld a kaparászást. Nézd az eget. Többé. Beköszöntött a fagy.

- Apáink? Antediluvianok? Fagy? Miről beszélsz? Crimson!

- Öregebbek. Az én apám. És még másoké.

- Ősatyák? - leheli félve Nicky.

- Kain vérének őre. Ébren van. Assael felébredt. Az Inkvizíció elbukott. Körte bajban van. Alma meg lesz, Dante nyert. De nekünk segítenünk kell Körtének.

- Ki a halál az a Körte? - néz a Malkavita után Nicky.

- Az Inkvizíció vezetője. A Pátriárka, Cseresznye.