Damnatio Memoriae

VI.

A Transzszibériai a világ leghosszabb vasútvonala, ami kilencezer-kettőszáznyolcvannyolc kilométer hosszan fut. Nyolc időzónát keresztez, menetrend szerint pedig száznegyvenhét óra ötvenkilenc perc alatt ér Moszkvából Vlagyivosztokba.

Crimson, ahogy eddig mindig, itt sem kifejezetten pepecsel a felszállással és annak körülményeivel, mikor kikér egy egész kocsit csupán kettőjüknek. A jegyet gondosan elrakja Nicky táskájába, hogy még véletlenül se veszítsék el - mintha lehetséges lenne -, mert kifejezetten irritáltan érzi magát, hogyha túl sok manipulációval kell élnie. Csak akkor az igazi a csótányfigyelés, ha abba nem szól bele senki. A csótányokat úgy érdemes megfigyelés alatt tartani, hogy saját életkörülményeikhez mérten nézzük őket, így megbuherálni valamit az agyukban, máris kevésbé érdekessé varázsolja tanulmányozásukat.

A kocsik belseje már-már botrányosan barokkos stílusban ontja magából az arany eleganciát, a vörös szín fenséges árnyalatát, és a királykék mélységét, hogy az utasok érezzék, kapnak is valamit a pénzükért. Csodálatosan díszes lámpák világítják meg a folyosókat, a kis szobák kellemes szűkössége elhanyagolhatóan vetül a háttérbe az étkező kocsi pompájával. A nyüzsgés nagy, lelkes turisták tömkelege fényképez mindent, amit csak ér, és azt is, amit el nem ér.

A Malkavita arcára van írva, hogy valami nem stimmel, mint egy macska, akinek szőre felfújva meredezik, de foga és karma is a helyén marad. Még. Irritáltnak tűnik, feszültnek. 

Cseresznyeisége megkérdőjelezhetetlensége után, Nicky csatlakozik hozzá, méghozzá kifejezetten feldobódott állapotban. Lelkesedése már-már gusztustalan mértékig fajul, mikor kifújva magát visszább vesz a pompa dicsőítéséből, ami igazán nem is tetszik neki, de mégis hatása alá kerül. Hiába vámpír már egy jó ideje, valahogy sosem volt eszében, hogy ilyen helyeken költse el pénzét, egyedül pedig amúgy sem lett volna az igazi.

Fejét Crimson vállára hajtja, a vonat indulását várják, de némaságról szó sem lehet, ahogy elkényelmesednek, már úgy dől a Malkavitából a szó, mintha dézsából öntenék. Nickynek kérdeznie sem kell, hogy megtudja a paramétereit a kocsinak, az út különlegességeit, esetlegese baleseteit és mire az utastársaik családi hátteréről, hovatartozásukról kezd el beszélni, a kocsi megrándul, a kerekek lassan moccanva gördülnek meg, ahogy elhagyják a moszkvai pályaudvart.

- Darut, fényképezőgépet és autót tudok hajtogatni - esik neki Crimson a szalvétatartónak, majd origamizni kezd, amíg a vonatbalesetek statisztikájáról beszél. Pár perc elég ahhoz, hogy bebizonyítsa állítását.

- Én még ennyit se tudok - szemléli meg Nicky a mértanilag tökéletes alkotásokat, de igazából nem nagyon érdekli Crimson kiállítása, mivel sokkalta jobban foglalkoztatja maga az alkotó, akit sunyi mozdulatokkal az ölébe húzva karol át. Mit érdekli őt az orosz szemlélet a melegekről? Crimson azt tesz, amit akar, ezért ő is azt tesz, amit... Crimson akar. A nemlétező kalapját tenné rá Nicky, ha hülyeséget csinálna, akkor a Malkavita hagyná, hogy elszenvedje a megérdemelt büntetést, hiszen "Csak így tanulsz belőle, Kilences". Crimson kiszámíthatatlanul kiszámítható. Tudod, hogy tenni fog valamit, hogy mire fog reagálni - többnyire mindenre -, de azt, hogy mit? Esélytelen. Talán még ő sem tudja egészen addig a pillanatig, míg beszélni nem kezd.

- Cseresznye, te nem vagy viszonyítási alap szinte semmilyen téren. Olvass nekem - csúsztatja a Kis herceget Nicky elé, miközben fejét oldalazva hajtja vállára, teljességgel átlépve azon a tényen, hogy újra a földbe tiporta Száma önérzetét. - Francia író, francia ajak. - Ujjbegyével megsimítja Nicky száját, elgondolkodva száll messzire egy-két másodpercig, majd vissza.

- Az elején sok a kép... - köszörüli meg torkát kissé félszegen Nicky, mert nem sokszor szokott mesét olvasni. Mondhatni akár úgy is, ez az első alkalom.